Üzenőfal

Legutolsó blogfrissités dátuma: augusztus 11.

Új bejegyzés:

Így telt a 381. napunk - A Rio Lagartos természetvédelmi területen 

Előző bejegyzések:

 380. nap - A Valladolid környéki barlangtavaknál

378-379. nap - Két nap, három város. Meg egy maja romegyüttes

Új album:

KAMBODZSA - Válogatás

MEXIKO - Mérida

MEXIKO - Chichén Itza

MEXIKO - Valladolid környéki Életképek

MEXIKO - Rio Lagartos

MEXIKO - Uxmal és a Ruta Puuc körutunk (végre felkerült a felirat!)

Üzenőfal: (frissités dátuma: április 08.)

 Thaiföld cikkünk az áprilisi Chiliben.

A kambodzsai Angkorról (illetve pusztulásának okairól) egy érdekes cikk.

2007. november 8:

Hihetetlen szine van itt Cozumelnel a Karib tengernek! Foleg, mikor rasut a nap. Orakig lehetne bamulni, es alig tudja levenni rola a szemet meg utana is. Hatul, az eg aljanal melykek, aztan egszinu, aztan zoldes- turkiszes szinben jatszik a labad elott pedig feher a homoktol. Mert itt, ebben a tersegben arrol hiresek a tengerpartok, hogy maga a homok feher! Igazabol az egesz leirhatatlan....

Az elmult napok munkaval teltek, de vegre sikerult leadnunk a laosz cikket, ugyhogy most folytathatjuk a pihenest...

Udv mindenkinek

Zsu

Maláj és Indonézia cikk

Ahogy telnek a hónapok a Chili magazin első megjelenése óta, az újság egyre jobb és jobb cikkekkel jelenik meg, amit csodálatos, jó minőségű képekkel illusztrálnak a szerkesztők!

Őszintén ajánlom mindenkinek az újságot!

Múlt hónapban megjelenhettünk Malájziával, most pedig pár nap és olvaható lesz az Inodnéziánk.

Következő számában pedig Ausztráliában eltöltött közel két hónapunkról olvashattok.

"Fröccsenjen az élet, hejjjj!" :)

Thaiföld cikkünk az áprilisi Chiliben

Egyrészt különösen örülünk ennek a cikknek, mert pont olyan lett amilyet szerettünk volna: a változatos fényképek lettek összeválogatva ráadásul mindegyik szépen összhangban van a szöveggel. Másrészt csalódást is okozott, mert kérésünk ellenére nem sikerült megoldania a szerkesztőségnek, hogy csak az egy darab vásárolt fénykép mellé kerüljön oda az idegen fotós neve, és ne az egész cikkhez, hiába 24 kép a sajátunk (többek között a címoldal fotói is) és egyetlen egy BB-jé. Kicsit úgy érezzük, mintha így BB a mi tollainkkal ékeskedne, persze ez az érzés fakadhat abból, hogy még igencsak gyerekcipőben jár publikálós tapasztalatunk és szeretnénk saját "műveinkkel" mi magunk "büszkélkedni".

Safi

Megjelent a márciusi CHILI Kambodzsánkkal!

Chilimagban a Vietnámi kalandjaink

Jó szórakozást :)

A decemberi Chilimagban FÖLDVARÁZS - LAOSZ

Az új chilimagból nőtt ki Laoszunk. Szeressétek! :)

383. nap - Barlangi búvárkodtunk

Kocsó irja:

A Yucatán-félsziget hires a mészkőbarlangjairól, valamint a Karib-tenger is tele van korallzátonyokkal. Miután Valladolidban meglátogattunk pár cenotét (ez a neve a fentről nyitott barlangoknak), már viszonylag könnyű volt Zsuzsát rávenni egy pár merülésre. Az LPben már olvastuk, hogy Tulum tele van búvárközpontokkal, úgyhogy megérkezésünk után el is kezdtük a kérdezősködést. Egy szimpatikus lánynál végül befizettünk egy 2 merüléses mókára, majd este a vacsora, sörözés közben Macska szórakoztatására elkezdtük feleleveniteni a kicsit mélyen megbúvó búvárismereteinket. Viszonylag gyorsan sikerült beazonositani a mellényen lévő fontosabb dolgokat, mit, hogyan kell csinálni a viz alatt, mit nem érdemes. Macska felhivta figylememet, hogy Zsuzsa előszerettel kapaszkodik bele a merülőtársába, de megbeszéltük, hogy majd a kezére csapok...

Másnap kicsit azért izgulva keltünk, hogy vajon milyen is ez a barlang, mennyire szűkek a járatok, bár előző nap majdnem kinevettek minket, hogy ez nem is barlang (cave), hanem csak barlangocska (cavern), azaz 30 méternél soha sincsen messzebb valamilyen kijárat.

A barlanghoz érve megnéztük a tetthelyet: gyönyörű, kristálytiszta, 25 fokos édesviz, sehol senki rajtunk kivül (ami nem meglepő, mivel reggel 8-kor indultunk, itt ez nagyon korai időpont). Megtudtuk, hogy 10 méternél mélyebbre nem fogunk menni, majd beöltözés, és csobbanás a vizbe. Kicsit korábban is, mint gondoltuk, mi még szerettük volna a parton leellenőrizni a felszerelésünket. A vizben szerencsére pótoltuk ezt is, majd lemerülés után vizhez szokás, lebegéssel próbálkozás. A vezető 3-4-szer kérdezte, hogy indulhatunk-e már, Zsuzsa még elvolt, próbálkozott, úgyhogy én leültem a fenékre és pár másodperc múlva már jöttek is a maszkom elé az egyre bátrabb kis halak, szinte kérdezték, hogy hát te meg ki vagy? Zsuzsa közben befejezte a gyorstalpaló öntanfolyamot, majd jelezte, hogy OK, mehetunk.

A barlangban végig kötél jelezte utunkat. Miután berendeződtünk szépen libasorba, megcsodáltuk a barlang száját a viz alól is, hihetetlen kékség, a vizbe beszűrődő napsugár, a móló, kis halacskák, brrrrr... Mentünk bentebb és lentebb, elkezdtük a kis szlalomunkat a cseppkőoszlopok között, ahogy haladtunk előre, egyre pontosabban tudtuk követni a terepakadályokat a 3 dimenziós pályánkon. Igaz, hogy kicsit lassan haladtunk előre, volt, hogy a vezetőnket alig láttuk, de a látvány miatt érthető is volt. Az aggteleki cseppkőbarlanghoz hasonlitva annyi a különbség, hogy egyrészt itt a látogatók nem törtek le maguknak szuvenir cseppkövet, másrészt a nincs összefirkálva, bekormozva, harmadrészt ha látsz egy nagy teremben magasan egy szép alakzatot, akkor itt "felrepülsz" és megnézed közelről, valamint a plafonon megrekedt levegőbuborékok úgy néznek ki, mint egy-egy kiömlött higanycsepp, amiben szépen tükröződnek a cseppkövek. Kb. 35 perc után felmerültünk egy terembe, a neve beszédes: Denevér-barlang. Néztünk pár denevért, a vezetőnk közölte, hogy mi aztán tényleg lassan megyünk, majd még 15 perc merülés után visszaértünk a kiinduló "medencébe", amit nagyon nem bántunk. Zsuzsa már fázott, nekem meg a homlokom fájt. Ahhoz képest, hogy azt mondták folyamatosan latni fogunk természetes fényt, azért ez enyhe túlzás volt, 5-10 percekre csak a lámpánkra hagyatkozhattunk.

Jött a pihenés, beszélgetés, üditőzés, napfényen melegedés. Illetve jött volna. Hüledezve néztünk a vezetőnkre (David), aki kb. 10 perc után már menni is akart vissza a következő körre. Normális vagy?? Most jöttünk ki! Épphogy kezdünk felmelegedni, még a vizet se ittuk meg. Sikerült haladékot nyernünk, de David nem az a türelmes tipus, 3 perc után újra közli, hogy akkor indulás. Nem a legnagyobb meggyőződéssel, de engedtünk a felhivasnak, lefelé menet már beszéltük, hogy akkor hogyan módositsuk a második merülést. Közöltük, hogy minket ez a sötétben lámpával bolyongás annyira nem köt le. Sikerült kialkudnunk, hogy menjünk olyan útvonalon, ahol tényleg szinte folyamatosan látunk fényt, hogy minél többet tudjuk élvezni a gyönyörű türkizkék szineket. Sokkal jobban tetszett mindkettőnknek ez a merülés. Úsztunk sznorkelező emberek alatt, találkoztunk szembejövő búvárokkal, ugyanúgy gyönyörködtünk a viz alatti "jégcsapokban", láttunk barlangi rákot, és türkizkék itt, türkizkék ott! Felejhetetlen élmény volt! Ja, és a beharangozással ellentétben Zsuzsa egyszer sem jött oda, hogy megfogja a kezem, egyszer sem parázott, egyszer sem kenődött fel a plafonra, velem ellentétben, akinek az egyik csöve kétszer akadt bele egy cseppkőbe. (Mindkétszer kitapogatás után gond nélkül sikerült lehámoznom magam.)

2007.10.31 - Tulum

Chilimagban a Földvarázs elsô része

Sziasztok!

Utunknak megszületett az elsô nyomdaszagú gyümölcse. Egy sorozat indul Földvarázs cimmel a CHILI UTAZASI ES GASZTRONOMIAI MAGAZIN -ban. A cikket mi irtuk, a képeket Labanc készitette.

Asszem nagyon igényes lett. Az ujság egyébként új a piacon, egy havilap, aminek nyitószáma októberben készült. Az elsô számukban volt egy India cikk, ezért nem indulhattunk azzal. Igéretet kaptunk, hogy utunk további országairól havonta beszámolhatunk.

Az alábbi fôoldal vastagon szedett MIANMAR felirata mögött egy 22 oldalas cikk lapul - ez a mi munkánk.

November 5.-ig le kell adnunk a Laoszi beszámolónkat, tehát munkára fel!

http://www.chilimagazin.hu/

Miota megjott Kocso...

... kicsit felgyorsult a temponk. Elotte azert eltoltogettunk 3-4 akar 5-6 napot is egy varosban, ha kellemes volt a szallas, volt latnivalo, sutott a nap es jol ereztuk magunkat. Azota minden helyen max ketto, de inkabb egy ejszakat toltottunk. Athajtottunk Palenquen, a dzsungelbe rejtett maja romjaival, campecheben megneztuk a spanyol erodot es a szines utcakat, Meridaban esti fotokat keszitettunk, meg egy berelt kocsival korbeautoztunk meg harom maja varost. Valladolid kornyeken barlangtavakban furdoztunk 30 centis harcsak kozott, mikozben deneverkaki lebegett a viz felszinen :) Felbuszoztunk Rio Lagartosba, ahol a boliviai pampas feelinget elevenithettuk fel, fel se tudom sorolni mennyi fele vizimadarat lattunk, de a csucs itt is a rozsaszin flamingo volt. Meg mindig gyonyoruek...

 Most pedig mar a karib tenger partjan suttetjuk a hasunkat, es tervezgetjuk elkovetkezo napjainkat. Kalozokat meg nem lattunk, de maja erodvarost mar itt is, a turkiszkek tenger folott tornyosulnak a vastag falu ortornyaik. Ma jo nagy hullamokkal szorakoztatott minket a viz, Kocso a ki-es bemenetelt elvezte legjobban, bukdacsolt a tarajos hullamok alatt - egyszer jol fejbe is rugott a nagy bukdacsolas kozben, utana meg ugy tett mintha veletlen lett volna...

Kepek keszulnek, csak ma sem sikerult feltolteni oket, valamilyen hibat ir ki toltes kozben a picasa, de probalkozunk. Az iras nehezkes, ugyanis a szallason nincs aram, generatorrol mukodtetnek par lampat este 7 es 11 kozott, de a laptopot feldugni mar nem lehet (aksija meg szar, csak csatlakoztatva lehet vele dolgozni). Azert majd megoldjuk es kuldjuk a hireket...

Így telt a 381. napunk - A Rio Lagartos természetvédelmi területen

Korán reggel kint toporogtunk már kis kunyhónk ajtajában és a folyóparton álldogálva, a napfelkeltében gyönyörködve vártuk hajóskapitányunkat. A folyó vizét leheletnyi szellő sem borzolta, a kikötőben horgonyzó halászhajók tükörképükkel még hangulatosabb látványt nyújtottak a rózsaszínűre festett felhőpamacsokkal teli égbolt alatt. Egy közeli hajóról a víz fölé nyúló rudak egyikén nagy, kövér pelikán gubbasztott, mintha Gombóc Artúrt ültették volna egy gyufaszálra. Csoda hogy nem tört ketté a pózna J

Hamarosan útnak indultunk. Szinte még el se hagytuk a kikötő területét, már jó néhány hím és nőstény pelikán szemébe mélyen belenézhettünk, és megismerkedhettünk a kampós csőrű, felhúzott vállú fregattmadarak nagy csapatával. A madarak közül némelyik lomhán arrébb repült, mikor már 2 méternyire megközelítettük őket, de legtöbbjük nyugodt érdeklődéssel forgatta csak a szemeit, tekergette a nyakát, hogy ő is minél jobban láthasson minket.

Szép lassan kiritkultak, majd teljesen elfogytak a part mentén a házak, és a Rio Lagartos bioszféra rezervátumban találtuk magunkat. Kiszáradt, elhalt és harsány-zöld levelű, élő mangrovefák borították a partot. A csupasz, göcsörtös faágak-gyökerek kuszasága bizarrul festett az élettől lüktető folyóparton. Mint megtudtuk, nem is megszokott látvány ez errefelé, korábban a folyó fölött egyfajta természetes, hűs lugast alkotva, szinte összeért a két parton növekvő mangrovék fakoronája, egy néhány évvel ezelőtti (2004-es) hurrikán azonban jócskán megtizedelte a faállományt. Egyesek szerint 40 év is kevés lesz a teljes regenerálódáshoz...

Mégis, már most is a bolíviai pampatúra hangulatát juttatja eszünkbe a hely, ahogy kis csónakunk közeledtére fel-felrepülnek a különféle vízimadarak. Kapitányunk szerencsére jól tájékozott ornitológus, lelkesen magyarázza, mikor milyen madarat látunk. A pelikánok és fregattmadarak felismeréséhez ugyan nem kell nagy tapasztalat, de róluk is sok érdekességet tudott mesélni vezetőnk, és sok egyéb madárra felhívta figyelmünket. Az egyik folyókanyarulatnál kiderült, még annál is felkészültebben érkezett a mai csónakázásra, mint gondoltuk: egy vödörből fickándozó halat varázsolt elő, éles rikoltó hangot hallatott, majd a halat nagy ívben a vízbe dobta. Alig hittünk a szemünknek: egy közeli fáról egy hatalmas fekete sas reppent a levegőbe, majd lecsapott a vízre, és végül markában a termetes pontyszerűséggel elégedetten eltűnt a lombok között… Mondhatom, lenyűgöző bemutató volt!

Uticélunk a flamingókolónia kedvenc táplálkozó helye volt. Egy helyütt sekéllyé vált a víz, olyannyira, hogy csónakunk meg is feneklett, kiszálltunk és a térdig sem érő, vérvörös vízben tocsogva közeledtünk a kecses, rózsaszín madarak felé. Sajnos nem a legjobb szezonban jöttünk, ilyenkor egy védett, nem látogatható öbölben épp költenek és fiókákat nevelnek a madarak, így jóval kevesebben járnak át erre a területre ebédelni. Azért így is örülünk, hogy legalább ezt a néhány tíz példányt láthatjuk. Egy felszálló manővernek is szemtanúi lehetünk: a fennkölt, fenséges és kecses jelzők elfelejthetők, inkább a mókás vagy groteszk illik erre a látványra J

Levezetésképpen lebegünk egyet a sólepárló rendszer Holt tengernél is magasabb sótartalmú vízében, majd kénes iszappakolással kényeztetjük bőrünket. Pancsolunk egy darabig, majd visszavisz minket a kunyhónkhoz kedves kapitányunk. Összepakolunk gyorsan és elkapjuk a Tizimin felé tartó buszt. Valladolidi átszállással még aznap megérkezünk a tengerparti Tulum városkába.

380. Nap – A Valladolid környéki barlangtavaknál

A két barlangtó után visszatekertünk Valladoliba, leadtuk a kerékpárokat a tulajdonos lakásán (mert sziesztaidőben értünk oda, a bolt zárva volt, a nagy pocakú, lábfájós öregúr pedig függőágyában szundikált) és elcsíptük a Rio Lagartos felé tartó buszt. Tizimínben, ahol át kellett szállnunk, várnunk kellett vagy két órát a csatlakozásra. Ezalatt fagyiztunk meg sétáltunk egyet a poros kisvárosban – felváltva, hogy valaki őrizze a táskáinkat is.

Río Lagartosban (Gyíkok Folyó) beköltöztünk egy, a folyó partján álló kis kunyhóba. Az ablakunk előtt halász-csónakok ringatóztak a vízen, árbocukon pelikánok és sirályok tollászkodtak. Körbejártuk a falut, megállapítottuk, hogy a kunyhónk melletti étterem a legszimpatikusabb, úgyhogy ott fogyasztottuk el sült halunkat, cevichénket (hiába perui kaja, itt Mexikóban is lehet kapni). Megállapodtunk az egyik hajó kapitányával, hogy másnap reggel 7-kor találkozunk a kunyhónk előtt a kikötőben és megmutatja nekünk a környéket és a rengeteg vízimadarat.

2008. március 23. Budapest

378-379. nap – Két nap, három város. Meg egy maja romegyüttes.

Nem is volt ez sűrű két nap... :) Hétfő délelőtt Mérida központját jártuk körbe, a piacon csipegettünk az érdekes kajákból, kortyolgattuk a gyümölcsös vizeket, fotóztuk a gyümölcsöket-zöldségeket, a főtéren megsimogattuk a kocsik elé fogott szegény pacikat, aztán felültünk egy buszra és pár óra alatt Chichén Itzába utaztunk.

Egy kicsi, poros mellékutcának félig-meddig lepukkant kertes házába kopogtattunk be szállásért. A tulajnéni elsőre legborzasztóbb, dohos, sötét, börtöncellára hajazó szobáját próbálta ránk tukmálni, de szerencsére „kiváncsiak” voltunk más lehetőségekre is, igy végül a családi ház mögött, a nagy kert végében megbújó, csinos kis bungalók egyikéhez kalauzolt minket. Tetszett, beköltöztünk. Szomszédunkat elsőre orosznak néztük. Magas, izmos, világos hajú és bőrű, tenyeres-talpas legény. Janisnak hívták és litván volt a szentem... Jobban beszélt oroszul mint angolul, de sajnos ezzel a tudásával se mexikóban, se velünk nemigen boldogult, így kénytelen volt szörnyűséges angolságával együtt barátkozni. Mi tagadás, a tequilája, amit bőszen kínálgatott nekünk, számottevően hozzájárult ahhoz, hogy végül vele tartottunk az esti sound and light showra. Utóbbit persze magunktól is megnéztük volna, csak valószínűleg nem az ő társaságában... A show mindnyájunknak tetszett, ez volt az első alkalom, hogy nem nappali fényben, hanem sötétben, kivilágítva tekinthettünk meg piramisokat. Hangulatos volt.

Másnap délelőtt is meglátogattuk Chichén Itza maja emlékeit. Piactér, piramis, labdajátéktér, obszervatórium, palota... nagyjából ugyanolyan funkciójú épületek ismétlődnek valamennyi egykori maja (azték, tolték...) városban, mégis mindegyik más és más, mindegyik egyedi darab, nemigen lehet megunni őket. Chichén Itzában a különlegesség a két helyütt is hallható akusztikai jelenség volt. A Picasa Webalbumunkban már írtam, hogy a labdajátéktérnek olyan kiváló akusztikája volt, hogy több mint száz méterrel messzebb zajló beszélgetés minden egyes szavát tökéletesen lehetett érteni. A másik furcsaság a fő piramisnál, a Kukulkan piramisnál tapasztalható meg. Ha a piramis egyik oldalától (a lépcsőkkel szemben) bizonyos távolságra állva tapsolunk, tapsunknak a visszaverődő hangja egészen érdekes, pengetős hanszerre vagy madárcsipogásra emlékeztet...

A labdajátéktér amúgy is talán a legjobbnak mondható, azok közül amiket láttunk. Gigantikus! A falait pedig nagyon érdekes jeleneteket (lefejezés, labdajáték, ön-áldozat = autosacrificio) ábrázoló gipszstukkók díszítik.

A régészeti területen persze itt is lehet rengeteg emléktárgyat, mini piramist, faragott állatokat, pólókat, törülközőket, stb. kapni. Hosszas alkudozás után meg is vásároltunk három türkizkék halotti maszkot. Jópofa volt az eladó amikor azzal a szöveggel engedte lejjebb a maszkok árát, hogy „na jó, a fordítási díjat se számítom fel, mivel nem kell angolra fordítanom a mondandómat!”. Micsoda duma!

Chichén Itzából délután Valladolidba utaztunk. Az LP-ben szereplő egyetlen normális hostelt tatarozás miatt zárva találtuk, igy aztán egy kevésbé kellemes, de még mindig tűrhető szálláson húztuk meg magunkat éjszakára. Legalább közel volt a buszpályaudvarhoz, nem kellett sokat cipekednünk.

Este macska dolgozott a laptopon, mi meg Kocsóval felderítettük a környéket, ismét jártunk a piacon, agua de jamaicáztunk (cukros, hideg hibiszkusztea. Fincsi!) egy étterem teraszán és nem utolsó sorban a turistairodában utánakérdeztünk a cenote látogatási és biciklibérlési lehetőségeknek. Valladolid környéke ugyanis a cenotékről híres. Ezek olyan (cseppkő)barlangok, barlangszájak, amelyek a jégkorszak végi vízszintemelkedés következtében víz alá kerültek és amelyeket a régi maják ivóvízbázisként illetve öntözésre használtak. Miután megtudtuk, hogy melyik cenotéhoz érdemes illetve tudunk eljutni másnap bicajjal, hazaballagtunk.

Budapest, 2008. január 29.

Érdekes cikk az indexen a maja áldozatokról

377. nap - A Puuc úton

Méridában kocsit béreltünk, hogy bejárjuk a Ruta Puuc néven ismert körutat. Stílszerűen először egy bogárhátú megszerzésével próbálkoztunk, de meglepetésünkre az jóval drágább lett volna mint egy egyszerű, de légkondis járgány, úgyhogy végül lemondtunk róla és megelégedtünk egy snassz négykerekűvel.

 

Első megállónk Uxmal volt, s egész mexikói utunk során talán itt találkoztunk a legjobban helyreállított maja romokkal – bár azt mondják, hogy az Uxmal városa amúgy is szokatlanul jó állapotban maradt fenn. A ma látható épületek 700-1100 között épültek, gondosan megformált sziklatömbökből, melyeket (a maja építkezéseknél ritkaság számba menő) betonszerű kötőanyag tart össze. Egyesek úgy tartják, hogy a yucatáni maja-városok közül Palenque és Uxmal az, ahol legkönnyebben el tudja képzelni a látogató, milyen is lehetett fénykorában egy maja város. Azt hiszem igazuk van.

 

Legkülönlegesebb Uxmalban az ún. Zárdaudvar volt (ami állítólag egyébként az uralkodó palotája lehetett eredetileg), egy zöld pázsitos udvar, melyet négy oldalról egy-egy téglalap alaprajzú épület szegényezett. Homlokzataikon geometriai alakzatok, esőisten fejek és quetzal coatl, a tollas kígyó isten gipszstukkója látható. Ilyen szép maja homlokzatokat, domborműveket talán sehol másutt nem láttunk. Igaz, hogy ez nagyrészt a lelkes restaurálásnak is köszönhető, de ez azt hiszem cseppet sem von le hangulati értékéből.

 

 

A „zárda” mellett magasodó „Varázsló Piramisa” az útikönyvünk szerint egyedülálló a maga nemében, mert, 1. az újabb piramis alatt még kilátszik a régi is (a maják is előszeretettel építették egyik piramisukat a másik tetejébe, csak ilyenkor általában nem látszott ki alul az előző… Uxmal esete ezért kivételes) 2. nem négyszögletes, hanem ovális alakú. Ezt annyira mi nem tudtuk kivenni, mert a piramist épp felújították, fel volt állványozva, feltúrva, úgyhogy nehéz lett volna beazonosítani a régi és az „új” részt. A piramist egyébként a legenda szerint egy tojásból kikelt törpe építette fel, egyetlen éjszaka alatt.

Persze a labdajátéktér sem maradhatott ki egy maja városból, itt most számunkra a gyűrű volt a különlegesség – végre „közelről” is megszemlélhettük, mert Chichén Itzában vagy háromembernyi magasságba építették, itt viszont max. 2 méter magasan volt.

 

 

A labdajátéktértől felsétáltunk egy domboldalra ahol a teknőc ház tetején díszelgő teknős szobrokat fotóztuk le – itt imádkoztak esőért a maja papok a száraz évszakokban. A Kormányzó épületnél a fiúk már elvesztették maradék komolyságukat is, egymást Sanyizva-Pityuzva poénkodtak a látottakon. „Pityukám, délután beállunk ide a merdzsóval, telerakjuk a farát ilyen kövekkel, oszt majd otthon a kecó előtt összerakunk egy ilyen gyíkot! Hű de fogja ezt irigyelni a szomszéd Jócó!”- teljesen lefáradtak szegények. Azért még megmásztuk a „Nagy Piramist”, nem számoltuk a lépcsőit, és bár biztos, hogy nem volt olyan magas mint a Teotihuacáni, azért ez is kellőképpen megizzasztott. Főleg lefelé. Pici keskeny kis lépcsődarabkák, térdig érő fokokkal… sokan csak háttal mertek leóvakodni a piramisról. Persze még így is nyomába se ér a piramis az indiai combközépig érő lépcsőknek… Magas lépcső ide vagy oda, a kilátás kedvéért azért érdemes felküzdeni magunkat a tetejére.

 

Továbbautóztunk, s meg kellett állapítanunk, hogy igazi vidékre csöppentünk! Földutak, nádkunyhók, kóbor kutyák, gyerekek, nénikék a házak előtt a padon, bocik a legelőn… Nem haladtunk túl gyorsan, átvettük a helyiek nyugodt ritmusát, nézelődtünk, fotóztunk. Ebédelni egy pici faluban, Santa Elenában álltunk meg. Onnan már nem volt messze a következő maja város, Kabah. Itt a maszkok temploma a csúcs látnivaló, az épület a homlokzatát borító, mondhatni teljesen befedő chaac maszkokról, a hosszú orrú esőisten többszáz maszkjáról kapta a nevét. Nem semmi látvány!

 

 

Kabah után folytattuk vidéknéző körutunkat, közben megálltunk még egy Labná nevű régészeti helynél. Már csak háromnegyed óránk volt zárásig, de azért szerencsére beengedtek. Itt egy, a Puuc építészeti stílus jegyeit legjobban magán viselő diadalív a fő látványosság. Azért a palotája is szép volt, és ismét sokat dobott a hangulaton, hogy már csak mi hárman ténferegtünk az egész mezőn.

 

 

A Puuc út egyik fontos állomása általában a Lol-tún-i barlang, ahol cseppkőbarlang kristálytiszta vízében frissülhet fel a megfáradt utazó, illetve sokan ezzel kezdik a körutat, hogy lelkesebben vágjanak bele a piramis-mászásba. Sajnos mi kicsit elcsúsztunk nap közben, úgyhogy a barlangi fürdőzésre már nem maradt idő, ránk sötétedett… Sajnálkozva, de visszaindultunk Méridába, és reméltük, hogy lesz még alkalmunk cseppkövek között úszkálni…

 

 

2008. január 21. Budapest

IGY TELT A 375-376. napunk – Campeche

Palenquéből Campechébe utaztunk, ahol a Kalóz Szállóban foglaltunk el egy csendes kis szobát. Délután és este a városban kóboroltunk (világörökség, meg is értjük miért), másnap elmentünk meglátogatni a tengerparton őrködő San Miguel erődöt. Campeche az 1500-as évek végére virágzó kereskedővárossá, így a kalóz- és egyéb rablótámadások célpontjává nőtte ki magát, ezt megelégelvén építették 1668-ban a 3,5 méter vastag városfalat és vagy száz évvel később az öblöt őrző erődöt. Kifejezetten spanyolosra sikeredett, pont ilyenekkel találkoztunk annó a pireneusokban.

Még aznap továbbutaztunk Mérida városába, ahova este érkeztünk, így az esti városnézésen és vacsorán kívüli programokat másnapra halasztottuk.

374. napunk – Palenque ősi városában jártunk

Reggelre szerencsére elállt az eső így a palenquei maja városromokat fehér bárányfelhőpamacsokkal teli égbolt alatt járhattuk be. Egy nap alatt persze csak a terület egy kis részét fedezhettük fel, az amúgy is túl nagy, 15 km² –n elterülő romvárosnak ugyanis csak egyes részeit hámozták ki a dzsungel tíz körömmel kapaszkodó karmai közül. A nagyközönség által elzárt területekre régészek által vezetett 5-6 órás felfedező útról sajnos lemaradtunk, be kellett érnünk a turistás romokkal – szerencsére nem kellett csalódnunk ezekben. Palenque környékre i.e. 100 körül telepedtek le először, a város virágkorát 630-740 között élte. A ma is látható épületek nagy része i.sz. 250-900-ból való. Nekünk az összes közül a palota tetszett legjobban, kihívó csillagvizsgáló tornyával, festékmaradékos gipszstukkóival és a legérdekesebbel, föld alatti gőzfürdőjével! Ki gondolta volna, hogy a maják is gőzfürdőztek? :)

A romváros másik híres épülete a Feliratok Temploma, mely nevét a belső falán található, Palenque történetét elmesélő feliratokról kapta. Az épület egyébként a várost felvirágoztató, 615-683 között uralkodó Pakal király sírhelye. A sírt és a feliratokat azonban sajnos a turisták nem láthatják, ez manapság csak a régészek, restaurátorok kiváltsága.

A királyné sírhelyéhez viszont be lehet kukkantani, de a vörösre mázolt kőszarkofágon és a hátborzongató hangulatú folyósón kívül mást itt sem lehet látni.

Számos templom meredek lépcsőjét másztuk még meg, és több lakóépülethez is elzarándokoltunk hogy minél inkább magunkba tudjuk szívni a hely varázsát. Mire kigyönyörködtük magunkat és lejártuk a lábunkat késő délután lett, de azért beugrottunk még a múzeumba is.

Pakal sírja másolatának megtekintéséről sajnos lemaradtunk de így is sok érdekeset láttunk a kiállítótermekben – többek között gyönyörű halotti maszkokat és hatalmas, 60-70 centi magas agyag füstölőtartókat.

Hazafelé szemünkkel kerestük az LP által emlegetett gombaárusokat, akiknek portékájától óva inti az erre járókat az LP, nehogy a pszicho gombát valaki véletlen a salátájába keverje. :) Útikönyvünk szerint hemzsegnek a gombaárusok a maja romváros és a modern Palenque közötti országút mellett. Nos, mi egyet se láttunk. Lehet, hogy nem volt épp gombaszezon :)

2008. január 3. Budapest

Megjött Kocsó!

1. Mi is volt a napokban? Mostanság Mexikó aranyos, de nagyjából egyforma kisvárosait járjuk és izgalmas dolgok nem történtek velünk. Na jó, leszámitva az Oaxacai fegyveres rablót a szállásunkon... Pihenünk. Ebbe a nyugodt hangulatunkban talált ránk Kocsó Palenque eldugott szegletében. Még most is fáj a fejem. :) Éjszakákba nyúló nosztalgiánk közös lakóbuszos kék túráinkról, gombászásainkról, katan-játszmáinkról még jobban megerősitett egy gondolatot a fejemben: Jó helyre születtünk, Magyarországra!

Macs

2.Végül is csak sikerült összetalálkozni, bár Zsuzsáék raktak a tervbe nehezítést is. A 29. óra utazás után kaptam meg az SMS tőlük, hogy akkor mégiscsak egy várossal odébbálltak, ez nekem egy +7 órás buszutazást jelentett. Sirni tudtam volna az SMS olvasásakor... Jó volt újra látni őket, beszélgetni, kérdezgetni a különböző helyeken szerzett élményeikről, majd maja romokat nézni, sörözgetni, továbbutazni, megnézni, szétnézni. Most majd éppen továbbutazás jön, DE napsütésben, nyári melegben. Van ebben az országban is sok szép látnivaló, hát lássuk!

Kocsó

2007-10-23 Campeche

IGY TEL A 373. napunk - San Cristobalbol Palenquebe utazunk ahol talalkozunk Kocsoval

Reggel esőre ébredtünk. Megelégeltük a már négy napja tartó ázást, úgyhogy sms formájában szóltunk Kocsónak, hogy a reptérről ne az onnan 2 órányira lévő San Cristóba, hanem a hét óra buszútnyira található Palenquébe jöjjön utánunk, inkább ott várjuk. Szegény, vagy harminc órája úton lévő barátunknak ismét nagy örömet sikerült okoznunk :) Ezután beültünk egy mikróba (kisbusz, tömegközlekedésre használják errefelé) és pár órás kanyargással megérkeztünk Palenquébe. Lecsekkoltunk pár szállót, választottunk közülük, kajáltunk, naplót írtunk és elkezdtük várni Kocsót. Vártuk, vártuk, aztán este nyolc fele megjött és magával hozta az esőt is – de utóbbi szerencsére másnap reggelre odébbállt és többé nem láttuk viszont. Kocsó ellátott minket mindenféle otthonról hozott földi jóval, anyukám sütijével, Kovi pácolta tonhalkonzervvel és olivabogyóval, Pampalini dvd-vel amit viszont a laptopunkon nem tudtunk lejátszani – már régóta nem tud se cd-t se dvd-t olvasni :(

Találkozásunkat egy jó kis vacsorával ünnepeltük meg a sarki kajázóban ahonnan a transzvesztita pincérfiú csak jóval munkaidejének lejárta után tudott kidobni minket.

2008. január 1. Budapest

370.-372. Nap – Várjuk a jó időt San Cristobal de las Casasban

San Cristobali tartózkodásunkat az ázás és a fázás szavak jellemezhetik leginkább. Már megérkezésünkkor sz@rrá áztunk, és a következő napokban is majdnem szüntelenül esett, esett, esett az eső. Néhány órácskányi pihenőt azért szerencsére engedélyezett nekünk, ilyenkor vagy a tetőteraszról figyeltük a körülöttünk ködbe burkolódzó zöld domboldalakat, miközben hintáztattuk magunkat a függőágyban, vagy kisebb-nagyobb köröket jártunk a városban, hogy azt is feltérképezhessük.

Mert mi tagadás, a 2160 m. magasan fekvő San Cristobal egy igen szép kisváros, pici, színes házikókkal, sárgára-pirosra festett katedrálissal, pezsgő piaci élettel, csúszós kockakövekkel. A hegyek ölelésében megbúvó, kacskaringós szerpentineken megközelíthető városka és a környező falvak sokáig szinte megközelíthetetlenek voltak, ennek hála az itt lakók megőrizték ősi hagyományaikat, maja, tzotzil és tzeltal gyökereiket. Ezért aztán manapság a városban sétálva vagy a környéken túrázgatva könnyen szembetalálhatja magát az ember népviseletbe öltözött helyiekkel. A San Cristobal tizenpár kilométeres körzetében elterülő falvak különösen híresek piacaikról, ahová a hegyvidéki indián lakosság jár „teljes díszben” bevásárolni.

Nekünk is szép terveink voltak, hogy majd lóval ellátogatunk San Juan de Chamulába, biciklitúrázunk egyet (már Kocsóval együtt) San Lorenzóba, és elmotorozunk délre, a Lacadón dzsungelbe felmelegedni az ötven türkizkék tó egyikében – de a terveinket az eső (és a motorkölcsönző társaság - ld. erről szóló bejegyzésünket) csúnyán keresztül húzta.

Persze mondhatjuk, hogy dehiszen esőben is lehet biciklizni, lovagolni meg pláne, és hogy Balin minden nap szakadó monszunesőben motoroztunk, tehát az eső csak egy béna kifogás. Lehet. Mindenesetre nem füllőtt a fogunk az effajta vizes sportokhoz. Úgyhogy a negyedik nap reggelén, mikor újfent esőre ébredtünk gyorsan összepakoltuk a holminkat, smst küldtünk Kocsónak hogy módosultak a terveink és amilyen gyorsan csak lehetett leszáguldottunk a Yucatán félsziget alacsonyan fekvő, napsütötte, meleg dzsungeleibe. 

Amit viszont meg kell még említeni San Cristobalról, az a borostyánkő múzeuma. Bár a világon a baltikumi borostyánkő a legismertebb, a San Cristobaltól északra bányászott 30 millió éves borostyánkő se kutya… A múzeum sok érdekeset olvashatunk e kő kialakulásáról és rengeteg kiállított darabot vehetünk egészen közelről szemügyre. Szobrokat, maja időkben készített ékszereket, és a legérdekesebbeket: a különféle bogarakat az örökkévalóság számára megőrző gyantacseppeket! Szenzációs élmény volt 20-30 millió éves szúnyogokat, hangyákat, méheket látni. A múzeumban azt is elmagyarázták, hogyan állapíthatjuk meg, hogy egy borostyánkőként árult valami tényleg borostyán, vagy pedig csak műanyag… A borostyánról bővebben itt olvashattok.

2007. december 31. Budapest

Motorberles nehezsegeirol

Miota megjottunk Mexikoba probalunk motort berelni. Legjobb modja lenne a korturak bejarasanak. Mexikovarosban meg nem kerestuk-e lehetosegeket, de szinte az osszes tobbi kis- es nagyvarosban igen, de sajna sikertelenul. SEHOL nem lehet motort berelni, csak kocsit.

Nagy orommel vartuk mar, hogy megerkezzunk San Cristobalba, mert az LP szerint ott lehet scootert berelni. 2.5 oranyira a varostol a dzsungelben gyonyoru 50 to van, turkiszkekek, allitolag mesesek. Ott is lehet aludni a partjuktol nem messze az erdo kozepen. Ezt terveztuk megcsinalni ket nap alatt motorral. Hat, keresztbehuztak a szamitasunkat. Csunyan. Mondhatni idiota modon! Elballagtunk a varos egyetlen motorberlo helyere, ahol kiderult, persze, odaadjak a motort, 1-3-9 es 24 orara, DE csak harom darab faluba vagy jogosult elmotorozni veluk, mindharom 10 kerek kilometernyire San Cristobaltol!!! Minek berelnek motort egy gyalog lesetalhato kirandulasra?? Meg bringát is lehet berelni, akkor mar inkabb azzal karikazunk tiz kilcsit! Rohej! Mikor kerdeztuk, hogyhogy nem lehet mashova menni veluk, azt mondtak: nem tud olyan messzire elmenni a motor.... Hat, errol ennyit. Inkabb atmegyunk a szemkozti irodaba es lovagolunk egyet!

369. Nap – Csónakázás a Sumidero Kanyonban

Tuxtla Gutierezben azért álltunk meg, mert innen lehet jól megközelíteni a híres-neves Sumidero Kanyont. Át is microztunk Chiapa de Corzoba, ahonnan a gyors motorcsónakok indulnak a két órás hajókirándulásra. Mivel a turistaszezonon kívüli időpontban vagyunk, várni kellett, hogy összegyűljön elegendő számú utas. Az időt ebédeléssel ütöttük el egy vízparti étteremben. Nosztalgiáztunk, a Dunához hasonlítgattuk az előttünk hömpölygő folyót és felemlegettük a jóleső lovaglásokat követő nagymarosi vízparti sörözgetéseinket. Gondolatainkat a csónak „kapitánya” szakította félbe: indulunk!

A kanyon bejáratát magunk mögött hagyva 800-1000 méter magas sziklafalak között vezetett kanyargós utunk.

Ha beleszédültünk a magasságba, lejjebb is akadt látnivaló, krokodilok napoztak a parton, jégmadarak röpködtek fejünk felett, pelikánok és kormoránok halásztak mellettünk.

Itt-ott egy vízesés fehér habja törte meg a meredek, barna sziklafal „egyhangúságát”, leghíresebb közöttük a Karácsonyfa nevet viselő – ott zöld moharéteg ült a sziklaoldalra és tényleg úgy néz ki, mint egy szép fenyő. Az a néhány méter, amit viszont egy hatalmas szeméthalom között tettünk meg, eléggé kiábrándító volt. Műanyag palackok százai, nylonok, málló kartonpapírok borították az egyik öblöt, a hulladék között szerencsétlen pelikánok turkáltak némi maradékot keresve :( Szerencsére a két órás kanyonlátogatásnak csak tíz percében kellett a szemetet bámulnunk (az ott élő állatok sajnos nem mondhatják el ugyanezt magukról) így az összhatás végülis kellemes volt.

Visszatérve Tuxtlába a hátunkra kaptuk nagy zsákjainkat és felültünk egy San Cristobalba tartó buszra. Mikor leszálltunk a járgányról újból nyakunkba szakadt az ég – úgy látszik errefelé minden város felhőszakadással köszönt minket. Taxiba pattantunk és egy fiatalos, kedves hostelbe fuvaroztattuk magunkat, ahonnan ki se dugtuk többet az orrunkat, egészen másnap reggelig.

2007. december 31. Budapest

ÍGY TELT A 368. napunk – Átutazás Tuxtla Gutierezbe, vacsora utáni bőrig ázással

Az egész napot buszon töltöttük, fáradtan érkeztünk meg Tuxtla Gutierezbe. Letáboroztunk egy, a buszmegállóhoz közeli szálláson aztán elmentünk netezni. A hely fél órán belül bezárt, s bár eleredt az eső, mi néhány sarokkal odébb sétáltunk, hogy lefekvés előtt tegyünk valamit azért a gyomrunkba. Egy szendvicsező helyen benyomtunk két nagy zöldséges-tojásos „tortát” azaz zsemleszendvicset és mentünk is volna haza… ha nem zuhogott volna úgy, mintha dézsából öntenék. Pár percet várakoztunk még a kapuban, aztán megelégeltük a dolgot. Hazafutottunk. Az első percekben még tényleg futottunk, igyekeztünk az ereszek alatt osonni, de aztán beláttuk, hogy minden hiába, igyis-úgyis bőrig ázunk. Innentől kezdve röhigcsélve tocsogtunk tovább, ugráltunk az utakon hirtelenjében kialakult folyókban és nagyon jól éreztük magunkat. Igazán nem kell sok, hogy jó kedvünk legyen, elég hozzá egy kiadós meleg nyári zuhé! :) Juhéjj!

2007. december 31. Budapest

ÍGY TELT A 365-367. napunk – Ételmérgezéssel és utópihenéssel

Caujimoloyas piciny falucskája pár órányi távolságra de 1600 méterrel magasabban fekszik Oaxacánál. Nagy tervekkel érkeztünk meg: néhány napot itt a hegyekben kívántunk eltölteni, bicajozással, túrázással. Amint megérkeztünk, bizonyítottnak találtuk a hírt, miszerint ez a környék tökéletes ezeknek a sportoknak a kivitelezésére.

Macska rögtön mondta is, hogy nnnna, itt várjuk be Kocsót! Töltsünk itt egy egész hetet! Néhány órával később azonban már nem ragaszkodott annyira az itt maradáshoz – egy príma sült hús elfogyasztását követően ugyanis iszonyatos hasgörcsök törtek rá miközben hányingere lett – majd később az ingerből konkrétum képződött és a szemetesvödör fölött görnyedve, könnyes szemekkel próbált néha levegőt is venni szegény Macs. Ezt az akciót néhány órás klotyón ücsörgés követte, pár perces ágyon elnyúlásos intermezzókkal megszakítva. Ja és persze a klotyón ücsörgés ki-kiegészült a szemetesvödörbe bámulással és kígyóbűvölési mutatvánnyal. Este nyolctól reggel nyolcig tartott kb. ez a műsor, ezután végre nyugovóra térhetett Macska is. Szép kis megünneplése volt ez annak, hogy épp kerek egy éve indultunk útnak!

A napot az ágyban töltötte M., kivéve azt a pár percet, míg átszaladtunk a szomszédban ügyelő fiatal dokinőhöz, aki felírt neki néhány gyógyszert és megnyugtatta, hogy szerinte csak a magashegyi levegőt és a nehéz, zsíros hegyi kaját nem bírja a gyomra. Macska állapota, bár szemmel láthatóan óráról órára javult, valahogy mégsem volt nagy kedve másnap egész napos bicajtúrára indulni a hegyvölgyeken, sőt, a kellemetlen emlékű szobánk látványa sem bírta feldobni. Így aztán úgy döntöttünk, visszaereszkedünk Oaxaca kellemes, 1500-as magasságába, a pálmaligetek közé, rápihenünk egy napot erre a kalandra és a terv szerint továbbindulunk keleti irányba, hogy Kocsóval a beígért helyszínen, Palenque környékén találkozhassunk pár nap múlva.

2007. december 22. Budapest

360-364. nap - Zapotékok, kukacok és a mezcal

Már előre úgy terveztük, hogy Oaxacában fogunk megállni pár napra pihenni. Így aztán külön örültünk annak, hogy a városka olyan kellemes, amilyen és hogy sikerült egy príma szállást is találnunk. Virágos udvar, ahol jókat lehetett reggelizni, tágas, világos szoba, zsinór nélküli internettel! Öt napot töltöttünk végül is itt, a kisváros színes házai közötti sétákkal, és a környék felfedezésével.

Az izgalmas pillanatok közé tartozik amikor egyik nap álarcos, fegyveres rabló támadott a vendégházunk recepciós lánykájára. Mi már csak a pityergő, szinte sokkot kapott recepciós leányt láthattuk, néhány perccel a támadás után érkeztünk haza. Biciklis rendőrök vették fel a jegyzőkönyvet, és megígérték, pár napig jobban figyelik a környéket. A hoppon maradt rabló ugyanis nem tudta elvinni az aznapi bevételt és megfenyegette a lányt, hogy visszatér…

Érdekes volt megtapasztalnunk a „Ley Seca-t” vagyis a száraz törvényt, ami azt jelenti, hogy választások előtti napon és a választás napján nem árulhatnak sem az üzletek, sem a bárok szeszes italt… Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat piálunk, vagy lehet, hogy abban a 48 órában véletlen többször akartunk inni sört mint máskor, mindenesetre meglepően sokszor gátolt meg minket e törvény kívánságunk teljesítésében…

Akiket soha nem akarunk elfelejteni Oaxacából: egy szendvicsárus házaspár a piacról! Ha csak tehettük náluk ebédeltünk-vacsoráztunk, isteni finom "tortájukat", azaz zsemle-szendvicsüket majszolva, sárgadinnye turmixukat szürcsölve és életük történetét, vagy a férj poénjait hallgatva.

Kultúrprogramként Monte Albán zapoték városromjaihoz látogattunk el. Az Oaxaca fölötti domboldalakon megbúvó, 2500 éve alapított város virágkorát i.sz. 300-700 között élte, a ma még látható épületromok nagy része ebből a korból származik.

Ötből négy napon gyönyörű idő volt, napsütés, meleg, egyet kivéve, mikor szinte végig szemerkélt vagy zuhogott az eső. Hát, nekünk pont erre az egy napra sikerült megszerveznünk az egész napos kirándulást: megnézni Tuléban a világ legszélesebb fájaként emlegetett 2-3000 éves mexikói ciprust. Tiszteletet ébresztő méreteivel a 42 méter magas fa egy 17. századi templomocska fölé tornyosul.

Tule után Teotitlán de Valléba buszoztunk, ahol egy szövőműhelybe tettünk látogatást. Gyönyörű gyapjúszőnyegeket szőnek itt a népi iparművészek, s a szövőszék működésén, a bonyolult minták megalkotásának módszerén kívül az előkészítési munkálatokba is bepillantást nyerhettünk, megnézhettük és kipróbálhattuk, hogyan lesz a gyapjúból fonál, megmutatták a kizárólag természetes anyagokból készült festékeiket. Utóbbiak közül a kaktusz-kukac volt a legérdekesebb. A fehér kis kukacokat manapság már tenyésztik, aztán kiszárítják végül hogy-hogynem lilás színű porrá zúzzák őket. Ez a lila por PH értéktől függően tudja megszínezni a vizet melybe a megfestendő gyapjút áztatják. Pont én voltam a kísérleti alany, az idegenvezető srác az én tenyeremben tetyegette a kukac port. Először, vízzel elkeverve mélylila lett a tenyerem, aztán citromot cseppentett rá, ekkor kivilágosodott, el rózsaszínesedett. Szódabikarbónától pedig narancssárga lett. A poén az volt, hogy még szappannal se nagyon tudtam aztán lemosni magamról e színeket, úgyhogy pár napig szivárványszínű tenyérrel mászkáltam…

A szőnyegek után Hierve el Agua mészkőcsodáját néztük meg. A hely a törökországi pamukkaléra emlékeztet, de a török azért ütősebb. Itt sajnos még nem védik e csodaszép mészkő-medencéket, úgyhogy a vállalkozó kedvűek meg is mártózhattak a vízben. Nem termál víz, így a hűvös időben nem sokunknak jutott eszébe felfrissülni benne…

A mészkő-zuhatag után Mitlába, a környékbeli másik zapoték városhoz utaztunk. Az itteni romok nagyrészt a spanyol hódítás előtti két-három évszázadból származnak. Jobban eleredt az eső, így jószerével csak átszaladtunk a palotákon és papi-főpapi rezidenciákon.

Ezután egy mezcal készítő üzembe látogattunk el, ahol az agave kaktuszból főzött italt kóstolhattuk meg. Különböző ízekben gyártják, kávés, passion-fruitos, mangó ízű, kukacos… A Tequila egyébként egy mezcal, különbség, hogy a mezcalt még mindig 100%-ban agaveból állítják elő, míg a tequilát már nem. A mezcalfőző családi üzem ahova mi ellátogattunk mai napig a hagyományos módon készíti e nedűt, mindenfajta modernizáció nélkül – még az agave prést sem motorizálták, hanem a hagyomány kedvéért egy (szegény) paci tekeri a présgépet.

Oaxacai estéinket pedig hangoskönyv hallgatással töltöttük. A magyar elektronikus könyvtárból letöltöttünk magunknak néhány könyvet, azokkal szórakoztunk. Ilyen például Passuth László: Esőisten siratja Mexikót, mely Hernán Cortésról és az aztékok leigázásáról szól.

2007. december 3. Budapest

359. nap - A Popocatepetl vulkán megkukkolása és egyebek

"Menjünk már gyorsan a Yucatán félszigetre! Trópusokat akarok, nyaralni akarok, olvasni akarok, irni akarok, egy helyben akarok napokat eltölteniiiiiii!" - hallgatom Macskát napok, vagy talán hetek (?) óta. Én meg úgy vagyok vele, hogy "jajj, mindjárt vége, használjuk ki JÓL azt a maradék kis időnket". Úgyhogy kompromisszumot kötöttünk - én igyekszem visszafogni magam, Ő meg megerőlteti magát és minél több programra igent mond. Igy alakult, hogy útban a Yucatán felé megálltunk Pueblában, a két milliós nagyvárosban, de csak egy éjszakára, hogy aztán siethessünk tovább a trópusokra :)

Bár az LP is jókat ír a városról, arra azért nem számítottunk, hogy annyira be fog jönni nekünk, amennyire bejött. Nagyvárost már láttunk, koloniális épületeket láttunk, katedrálisokat láttunk, Lima is világörökség része, mégis egy unattraktív város, úgyhogy akár ki is hagyhatnánk Pueblát, na de innen tudjuk megnézni a Popocatepetl füstölgő kráterét! Jó nagy meglepetésként ért minket, hogy éppen fordítva alakultak a dolgok - azt sajnálnánk utólag, ha kimaradt volna Puebla belvárosa, amiatt viszont nem kéne krokodilkönnyeket hullajtanunk, ha nem láttuk volna Popókát Puebla Gellért-hegyéről.

A városnak ugyanis fantasztikus hangulata van. Ehhez persze hozzájárulnak a pár szintes, csinos kis épületek és a templomok, de ez nem lenne elég. Ott van még a rengeteg diák, a sok-sok kávézó, söröző és nem utolsó sorban a temérdek művész és művészeti tárgy: festők, keramikusok, fafaragók árulják a portékáikat szinte minden ház aljában. A "Művész negyed" nevet viselő pár utca a festő-műhelyeké, az árnyas sétányon kis stúdiójuk ajtajában ülve alkotnak a mesterek. Főként klasszikus stílusú olajfestményeket készítenek, de néhányan modern alkotásokat is pingálnak. A sétány végén található Amerika egyik legrégibb, 1759-ben épült, ma is működő színháza is. A színesre mázolt kerámia tárgyak szinte ellepik a várost, de a rusztikus fa-bútorokat áruló boltokat is nehéz elkerülni. Hétvége lévén még egy régiség piacra is becsöppenhettünk, s bár nem vettünk semmit, elturkálgattunk egy darabig az avítt tárgyak között.

Külön élvezet volt, hogy egy csapolt sört felszolgáló bárt is találtunk a városban, ez ritkaság számba megy itt Mexikóban. Cerveza de barill, cerveza de barril? - kérdezgetjük lépten nyomon és mindig mindenütt csak fejcsóválás a válasz!

Felbuszoztunk a Guadalupe erődhöz a helyi Gellért-hegyre, mert onnan állítólag príma kilátás nyílik a Popocatepetlre. Egész meggyőző képeslapokat is láttunk róla. Mikor felértünk mégis csalódnunk kellett, a város fölött akkora szmog ült, hogy csak na, és a Popo havas vulkánkúpja e szürke csík és néhány felhő közül kukucskált szomorúan. Kattintottam egyet azért az eukaliptuszfák közül, de minden bizonnyal nem ez lett a legjobb vulkán fotónk :) 

Apropó Eukaliptusz! De réges régen akarok már írni róla! Az eukaliptusz 700 fajtájából néhány Új-Guineában, Indonéziában és a Fülöp Szigeteken, de a legtöbb Ausztráliában őshonos. Épp ezért elsőként a "különleges kreatúrák" minisorozatunkban akartunk említést tenni róla. Merthogy elég fura egy növény ez. Például nem a levelét, hanem a kérgét hullajtja (kivéve néhány fajtája)! Az erdőben túrázva eukaliptusz kéreg-szőnyegen csatangoltunk. Magas illóolaj tartalmú levelei és az elhullajtott, száraz fakérgek igen lobbanékonyak, az eukaliptusz erdőkben ezért gyakoriak az erdőtüzek. A kiváló alkalmazkodóképességű fák azonban nem pusztulnak el ilyen esetben: (legalábbis az eukaliptusz fajták nagyrésze) az amúgy is lehullásra szánt kéreg megvédi az eleven részeket. Az illóolaj egyébként a természetes védekező rendszer része - nagyobb mennyiségben mérgező, így megvédi a fát a kártevőktől. Csak néhány állat, például a koala fejlesztett ki olyan emésztőrendszert aminek segítségével prímán eléldegél a fa levelein.

Az eukaliptusz rengeteg, az ember szempontjából előnyös tulajdonsággal bír: illó olaja elpusztítja az influenzavírusokat és a baktériumokat, fertőtlenítő hatású, rovarriasztó, fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő hatású, a fa gyorsan nő, ezért szélfogóként szokták használni, könnyen faragható, tüzifának is alkalmas és mivel nagy vízigényű, használták a mocsaras területek lecsapolására, s így a malária szúnyogok kiirtására. Mivel ilyen sokoldalú ez a fa, a világ majd' minden tájára beköltöztették. Argentítában, Bolíviában, Peurban és Mexikóban, számtalanszor ráismertünk jellegzetes, "hámló" törzsére. Ám, hogy az ember beavatkozott a természet rendjébe, ismét kárt is csinált. Ausztráliában sok növény alkalmazkodott már az erdőtüzekhez, de azokban az országokban ahova az eukaliptuszt betelepítették az őshonos növények sorra elpusztulnak a rendszeres bozóttüzekben. De nem csak a tűzzel pusztítja a helyi flórát, óriási vízigénye miatt elszívja a vizet a többi növény elől. Helyenként patakok, tavak száradnak ki az eukaliptusz erdők mellett. Brazília és Kenya, ezekkel a problémákkal kűzd. Spanyolországban is elnyomják az őshonos élővilágot ezek a "halott erdők", melyekben maximum a szél susogása hallatszik, hiszen Európában nincsen olyan állat, mely otthonra lelne ebben a "mérgező" erdőben...

E kissé hosszú kitérő után már csak egy mondat erejéig térek vissza Pueblához, hogy elmondjam, tartottuk a menetrendünket és  bár el tudtunk volna tölteni még egy-két napot e barátságos városban, még aznap este továbbindultunk, s éjszaka meg is érkeztünk Oaxacába.

2007. november 16. Isla Escondida - azaz Zwolle :)

IGY TELT A 357-358. napunk - Koppanás

Egyik napunkat városnézéssel töltöttük, de lévén, hogy Tlaxcala elég kicsi, így a látnivalóinak is hamar a végére lehet jutni. Egy templom, egy főtér, néhány csinos ház, pár kedves utca... maradék időnkben a Burma térkép készült, meg interneteztünk.

Másnap elminibuszoztunk Cacaxtlába, az azték piramishoz, ami miatt megálltunk Tlaxcalában egyáltalán. Odafele sikeresen megúsztunk egy frontális ütközést, a (vétlen) sofőrünk időben félrekapta a kormányt és a fékbe taposott, végül se a szembe jövő kocsinak nem mentünk neki, se nem kötöttünk ki az útmenti árokban. Csak Macska repült át a minibusz hátsó üléséről az előkelő második sorba, de ő is megúszta karcolásmentesen :) Ettünk az ijedtségre egy-egy sajtos quesadillát, fekete kukoricalisztből készült tésztásat, azt amit nem szeretünk. Azért tűrhető volt. Ezután jött a jó hír: a piramis május 21. óta nem látogatható, valamilyen beomlás miatt, most tatarozzák... Szuper. Úgy látszik nem akarja a sors, hogy megnézzük a régi amerikai kultúrák freskóit... Pedig ezt a cacaxtlai falfestményt még a Mexikóvárosi Antropológia Múzeumban kinéztük magunknak, hogy milyen jól néznek ki! Állítólag szuperül megmaradtak (legalábbis a májusi beomlásig, hogy azóta mi van, azt ugyi nem tudni), a szép kék, piros, sárga és színük se kopott nagyon le... Hál' istennek a helyi múzeum nyitva tartott így legalább ott megnézhettük a falfestmények fotóit, másolatait és egy csomó, a helyszínen talált tárgyat, edényeket, nyakláncokat, füstölőket... Cacaxtla egyébként 600-900 között volt vagy olmék, vagy a maják egy csoportjának városa, és a piramison, a kor szellemének megfelelően, véres emberáldozatok zajlottak...

Igen csalódottan buszoztunk vissza Tlaxcalába, ahol összepakoltunk és Irány Puebla felkiáltással elindultunk a világörökség gyarmati épületeiről híres városba. Ott egy diákszálló szerűségen találtunk magunknak szállást, dormitory, de csak mi voltunk a szobában. Remek! Már a buszból láttuk, hogy ez egy jobbfajta város lehet, így lepakoltunk, s ki a szabadba, izibe! Sétáltunk egy nagyot a központban, aztán beültünk a Katedrálissal szemben egy helyre megvacsizni. Fokhagymás hal, "mole"-s csirke. Most először kóstoltunk a mole-t, ezt a 30 féle fűszerből készült Pueblai mártást: 3-4 féle chili, oregánó, majoranna, hagyma, fokhagyma, kakukkfű, paradicsom, szőlő, koriander, fahéj, szegfűszeg, szezámmag és egy kis csokoládé! Macskának nem annyira jön be, nekem izlett.

2007. november 14. Zwolle

IGY TELT A 356. nap - Utazás Tlaxcalába

Későn keltünk, kimetróztunk a buszpályaudvarra és elindultunk dél-kelet, a Yucatán-Félsziget irányába. Első megállónk Tlaxcala volt. Az LP alapján úgy képzeltük, egy hegy-völgyes, zöld táj közepén egy kellemes "alpesi" falucskában töltjük a következő pár napot a tehenek bőgését, madarak csiripelését hallgatva. Hát ez nem jött be, bár 2000 méter körüli magasságban fekszik a város, és még egy domb is van a szélén, azért a hegyvidéki hangulattól távol áll.

A szállót, amit kinéztünk az útikönyvben (tavalyi kiadás!) már bezárták... Megnéztünk pár másikat, és szomorúan kellett megállapítanunk, hogy akár három csillagos hotel, akár lepukkant fogadó, itt bizony 35 dollár a szállásár. Úgyhogy, hamár ki kell perkálnunk ennyit, akkor mág a többcsillagost választjuk, úgyhogy beköltöztünk egy pazar kis szobába. Alighogy elhelyezkedtünk, elkezdett szakadni az eső, dörgött, villámlott, aztán valahogy jégeső kerekedett belőle, s diónyi jégszemek hullottak az égből. A háttérben meg ragyogott a nap. Szép látvány volt az erkélyről.

A nap további részében Macs térképet gyártott a Burma cikkünkhöz, én meg olvastam. Már csak kajálni mentünk el, s közben sétáltunk egy jót a főtér környékén.

2007. november 14. Zwolle

IGY TELT A 355. nap – Teotihuacán piramisai árnyékában

Egy napos „túra” keretében ugrottunk el Teotihuacánba. Csak hát sajnos nem sikerült elég korán kelnünk, így végülis mindössze egy délutánunk jutott az óriási területen fekvő romokra. Azért épphogy, de elég lett. Mondjuk. Persze nem láttuk az összes épületet, ahhoz nem is tudom hány napra volna szükség, de igy is elégedettek voltunk, csak egy olyan piramisról maradtunk le, amit pedig meg akartunk volna nézni de végül nem maradt rá elég időnk. A fő látnivalóktól távolabb áll, és a freskói híresek. Hát ez van, majd nézünk máshol freskókat :)

Először a halottak útjának legelején álló ún. citadella tetejére mentünk fel – itt a mögötte megbújó, nemrég előásott tollas kígyó temploma az érdekes, szép kígyófej faragásaival. Aztán csak mentünk és mentünk végig a halottak útján, egy vastag, leaszfaltozott úton és úgy éreztük magunkat mint a Gyalog galoppban a fickó aki a kastély fele rohan, de az épület nemhogy közeledne, de inkább távolodik tőle. Az út eleje ráadásul fel van szabdalva besűlyesztett terekkel, úgyhogy le kell lépcsőzni, átvágni rajta, majd újból fellépcsőzni... Fárasztó egy művelet, a tűző nap alatt, a dögmelegben. Még fárasztóbbá teszik az egészet a szerencsétlen turistát vadászó árusok. Lehetetlen elmenekülni előlük, vagy észrevétlenül elsurranni mellettük. Bármit csinálsz, az obszidián és agyag szobrocskákat, gagyi műpillangókat, két lukú azték furulya-másolatokat, legyezőket, szappankő azték-naptárakat, ezüst ékszereket az arcodba nyomják és hadarják, hogy nagyon jó áron megkapod, akár egy dollárért (ez persze hazugság, csak azért mondják hogy megállj és megnézd a kínálatukat és legyen esélyük rábeszélni valamire 10-20 vagy 40 dollárért)... A legjobbak a terítő árusok, ahogy az ember orra előtt lengetik a lepedőnyi hímzett abroszokat és nem hagyják továbbmenni, folyton elé állnak. Macska a végén már bikaviadalost játszott velük, de nem vették a poént.

A Nap piramis a világ harmadik legnagyobb piramisa, 248 meredek lépcsőfok vezet a tetejére. Felmásztunk. Aztán le. A 70 m. magas épület egyébként az első század környékén épült, három millió tonna kőből, a kerék, a fém ismerete és teherhodó állatok nélkül. A Teotihuacáni civilizáció már lehanyatlott és a város kihalt amikor az aztékok felfedezték azt. Mégis úgy tűnik eltalálták, hogy e piramis a napisten tiszteletének szent helye lehetett, ezt erősíti meg ugyanis egy 1971-es felfedezés, mégpedig, egy 100 méter hosszú alagút, mely a épületet nyugati oldalától vezet lefele, a piramis középpontjában található barlangba, ahol különféle, a napimádatra utaló szertartási tárgyakat is találtak.

A nap-piramissal átellenes oldalon egy sor különféle épületet tártak fel. Az idő haladtával egymás tetejére épített házak némelyikébe be is lehetett menni, alagsorokban bóklászni és a különböző korokban készült, megmaradt falfestményeket nézegetni. Kicsit emlékeztetett minket az egész az észak-perui Moche kultúrából ránk maradt piramisra, ahol ugyan ezzel az „egyiket a másikra” típusú építészettel találkoztunk.

A Hold piramis tetejére nem, csak a feléig lehet kb. felmenni. Mi inkább csak alulról néztük meg, elég volt a lépcsőzésből. Quetzalpapalotl palotájához, meg a jaguár palotához és a Tollas Kagyló Templomához viszont fellépegettünk. Megérte. Utóbbi kettőben szép falfestményeket láttunk, Quetzalpapalotl, azaz a tollas pillangó tetővel fedett palotája, kis belső udvarával pedig kifejezetten hangulatos volt. Az épület egyébként állítólag a főpap rezidenciája lehetett.

Esteledett, mire visszaértünk Mexikóvárosba. Vacsiztunk a főtéren, aztán bevackoltuk magunkat a szobánkba ahonnan másnap reggelig ki se dugtuk többet az orrunkat.

IGY TELT A 354. nap –Tulában

Reggel kisétáltunk a város szélén elhelyezkedő régészeti területre. Két kisebb piramis, egy palota, egy labdajátéktér és még néhány falrom – ennyi maradt a toltékok 16 km²-en elterülő fővárosából, ahol i.sz. 900-1150-es virágkorában 35 ezer ember élt. A városnak akkor széles utcái, mesterséges teraszai, szennyvízcsatorna-rendszere és még a Tula folyó felett ívelő hídjai is voltak. Ma az egész terület bejárható kevesebb mint egy óra alatt. Az épületek többsége nem különösebben érdekes, hangulatában sem közelíti meg El Tajínt. Viszont itt láthatók a kb. 5 méter magas, harcosokat ábrázoló tolték szobrok, az Atlante-k (a négy közül egy másolat, az eredetit a Mexikóvárosi Antropológiai Múzeumban állították ki).

 

Történészek szerint a toltékok vérengző, militarista társadalmat alakítottak ki és az ő idejükben váltak tömegessé  az emberáldozat-bemutatások. A labdajátéktérnél láthattunk például egy porondot, ahol az áldozatok koponyáját tették közszemlére. Náluk is volt Sas és Jaguár lovagi rend – a jaguár kőből faragott alakját még láthattuk is a főpiramis egyik falán.

 

Délután bebuszoztunk Mexikóvárosba és ismét kóvályogtunk egyet a városközpontban. Ezúttal is csak elsétáltunk a „Templo Mayor”, Tenochtitlánnak, a spanyolok által 1520-ban lerombolt azték főváros templomának a romjai mellett. Kívülről nem tűnt túlságosan izgalmasnak (főleg a már látott és még megnézni tervezett városromokhoz hasonlítva), a története viszont érdekes: az aztékokat leigázó Cortésék Tenochtitlán helyére építették saját városukat, így az egykori főtemplom maradványai is gyarmati kori épületeket alá temetve rejtőztek többszáz éven keresztül. A hetvenes években aztán az elektromos művek emberei munka közben egy nyolc tonnás azték kőlapot találtak. Ezután született meg a határozat, hogy a mai katedrális mellett található háztömb koloniális épületeit ledózerolják, hogy a felszínre kerüljön az azték templomrom. Az 1325-ben emelt épületet a következő évtizedekben, évszázadokban többször átépítették, megnagyobbították és az átépítések után újra és újra emberáldozatokkal (hadifoglyok) szentelték fel. Egy nagyobb volumenű újáépítést követett a templom 1487-es felszentelése, mely mintegy 20 ezer ember életébe került! Négy napba telt, míg ennyi embert feláldozott a főpap...

Az azték nép egyébként „mexica” néven is ismert volt, innen származik az ország mai elnevezése.

2007. november 12. Zwolle

 

IGY TELT A 353. nap – Utazás Papantla-Tula között

10 körül másztunk ki az ágyból. Összeszedtük magunkat, magunkhoz vettünk útravalóul egy kis görögdinnye-sárgadinnye-kókusz koktélt és felszálltunk a buszra. Poza Ricán keresztül vitt az út, a folyót ezúttal nem láttuk, nem kereszteztük és az árvíz is visszavonult már, zavartalanul zajlott tovább a város élete. Pedig izgultunk, hogy nem fogjuk tudni elhagyni Papantlát, nézegettük az interneten a mexikói híreket, mindenütt esőzésekről, áradásról számoltak be, Papantlától Északra, Nyugatra, Délre. Keletre a tenger... Benne volt a pakliban, hogy ott ragadunk, de csak sikerült kijutnunk, különösebb erőfeszítés nélkül. Poza Ricában buszt váltottunk, Tulancingóig utaztunk, ott újra járművet cseréltünk, majd Pachucába érve megint egy másik buszra szálltunk. Végülis a negyedik buszunk már Tulában, a végcélunk pályaudvarán tett le minket.

Puccos szállókba futottunk bele, az LP is csak drágákat említ, mi a fene van itt, ide csak gazdag amerikai turisták járnak? Egy út szélén álló taxisofőrt kérdezünk meg, nem tud-e egy olcsó (itt úgy mondják, gazdaságos, „económico”) szállást ajánlani nekünk. Tudott! Bár kissé alap-szállás volt, fapriccs, enyhén foltos lepedő, málló, dohos falak, és beköltözésünkkor a tulaj kicipelte a TV-t a szobából, az plusz szolgáltatás lett volna – de az áráért épp megfelelt. Úgyse akarunk itt sok időt tölteni. A fürdője tiszta, az ágy is nagyjából, mi kell még? :) A főtéren ettünk valami zöldséges tekercset – borzalmas volt, Macska az övének a felét is nekem adta. Aztán olvastunk, írtunk a szálláson – kiolvastam Marquez Vivir para siempre c. könyvét. (Azért élek, hogy elmeséljem az életem, vagy ilyesmi címen futott otthon magyarul.) Na tessék, már megint új olvasnivaló után kell, hogy nézzek...

2007. november 6. Cozumel

352. nap - Arvizben a piramisok

nNem hittük volna, de reggelre elállt az eső és kisütött a nap! Semmi sem gátolhatott meg hát minket, hogy megnézzük El Tajínt, a Veracruzi Civilizáció állítólag leghangulatosabb, legszebb város-maradványát. A buszút, mely odáig vezetett ázsiai nosztalgiát okozott bennünk – nagy sebességgel száguldottunk a kátyús úton, nyitott ajtókkal, s közben itt-ott fel-le ugrottak az utasok...

El Tajinba lépve újabb kellemes meglepetés várt: nemzetközi diákkal ingyenes a belépés! Ritka ez itt Mexikóban, és az utikönyvünk mégsem említi! Nem először fintorgunk a Mexikó LP-re.

A romokban nem csalódtunk. Igazi, meghitt hangulat várt minket a piramisok erdejében. Itt egy piactér, ott egy labdajátéktér, emitt egy palota. Már csak a hangok hiányoznak! – állapítja meg Macs, aztán eljátszunk a gondolattal, tényleg mennyire jó lenne, ha minden helyszínen az arra jellemző zajokat játszanának a látogatóknak. Piaci kavalkád, a bőrlabda pattanása, a feláldozott ember üvöltése, a varázsló mormolása... De még e nélkül is egész jól el tudtuk képzelni, milyen lehetett 1100, 1400 éve a kékre, pirosra, feketére festett, gipsztukkókkal díszített piramisok közötti kockaköves utcákon sétálni.

Az udvarokon, tereken álló esővíz, a piramisok pocsolyákban tükröződő képmása, a lépcsőkön vízesésként zubogó víz és a magány (hisz rajtunk kívül nem sok turista járt a hurrikán másnapján a környéken) fokozta a sejtelmes hangulatot. Mire az ember bejárja az elszórtan elhelyezkedő épületeket több kilométert is legyalogol. Megszomjaztunk, megéheztünk, így – miután megnéztük a Totonac törzsbéli repülő emberek mutaványát – beültünk egy étteremszerűségbe ebédelni. Taco, quesadilla, chiliszósz, rizs, friss limonádéval leöblítve. A kukoricalisztből készült, plusz köretként felszolgált tortilla (az ázsiai pitához nagyon hasonló tésztaféle, amit itt Mexikóban minden étkezéskor az asztalra tesznek) egy nagyon sovány, földig lógó mellű mamakutya gyomrában végezte. Nekünk amúgy se annyira izlik, ő pedig kimondottan hálás volt minden egyes falatkáért.

Közben gyerekek próbáltak eladni nekünk pár szál vaníliás ízesítésű szivart, meg vanília rudacskákat. El Tajin környéke, Veracruz ugyanis a vanília otthona. A világon az egyetlen ehető orchideafajta afrodiziákum hírében áll, az Azték időkben fizetési eszközként is funkcionált, manapság pedig a sáfrány után a második legdrágább fűszer! Elsőként a Totonacok termesztették a vaníliát (vanilla planifolia), amit az istenek ajándékának tekintettek.

Lehet, hogy csak mi nem tudtuk, de számunkra tényleg újdonság volt: vanília, kakaó és egyéb fűszerek keveréke alkotta az azték főzetet, a xocolatl-t, amely később az egész világon csokoládé néven terjedt el – bár időközben e fontos alkotóeleme, a vanília feledésbe merült. Ennek ismeretében már értettük miért árulnak minden bárban és étteremben forró csokoládét, és hogy miért olyan különleges annak az íze.

2007. november 6. Cozumel

351. nap – A hurrikán nyomában

Tegnap este óta csak esik, és esik. A változatosság kedvéért néha zuhog. Reggelizni átszaladtunk a hotelünkkel szembeni pékségbe. A forrócsoki-péksütemény kombináció életet lehelt belénk, úgy döntöttünk nem a szobában töltjük a napot, bosszankodva, hogy az eső miatt nem tudunk tervünk szerint Teotihuacánba kimenni, hanem buszra pattanunk és elutazunk keletnek, a Karib tenger partára El Tajin romjait megnézni. Így is tettünk. Metróval, egy átszállással jutottunk el az Északi Buszpályaudvarra. A Mexikóvárosi metrózás kellemes tapasztalat, a 12(!) metróvonal szinte a város minden pontjára elvisz, még 21 km. messzire is a központtól. A metrójegy fillérekbe kerül (a városokat összekötő buszjegyekhez és a magyar metrójegyhez képest is) és csak egyszer kell kifizetni, bent a hálózatban annyiszor száll át az ember, ahányszor csak akar. Rendben van, hogy Mexikóváros 18 millió fős, és ehhez viszonyítva talán mégsem olyan sok az a 12 vonal, azért ennek tudatában még gázabb, hogy BP-n még csak most épül a negyedik és az is hogyan...!

Mexikóváros elhagyása nem egyszerű feladat. HATALMAS! A busszal, mely már egy külső kerületből indult, több mint egy óráig még a város területén haladtunk. Aztán eljutottunk egy autópályára ahonnan láthattuk messziről Teotihuacán piramisait. Itt is esett, még jó, hogy nem dőltünk be a hotel recepciósnak, aki azt próbálta bemesélni nekünk, hogy ott szépen süt a nap...

Utazgattunk, utazgattunk, egy idő után egyre érdekesebb látvány tárult a szemünk elé. Rengeteg víz mindenütt, egy naggggyon mérges folyó mellettünk, elmosott útszakaszok, ahol egy sávosra szűkül utunk... Ahogy közeledtünk Poza Rica felé az út közepén álló nagy pocsolyákon is át kellett vágnunk, végül a buszvezető félreállt és elmondta, aki Poza Ricába tart, azt majd egy sarkon teszi le, mert a városközpontot elöntötte a víz, nem tudunk bemenni a pályaudvarra...

Poza Rica és Papantla közötti fél órás útszakaszt kettő alatt tettük meg, csiga lépésben, mellettünk láttuk a folyót, mely már rég elhagyta medrét, fákat döntött ki, és a partmenti házakat tető magasságig elöntötte. Ahol máskor több utca választja el a főutat a folyótól, most buszunk kerekei mellett hullámzott a víz. Félelmetes látvány volt, de a java ekkor következett: át kellett kelnünk egy hidon az őrjöngő víz felett. Életemben nem láttam még ilyen félelmetes folyót. A Duna mikor árad Budapesten (szerencsére még csak ehhez volt szerencsém) csak szép lassan felkúszik a rakpartra, és látszólag majdnem ugyan olyan csendesen hömpölyög lefelé. Itt irtózatosan látszott a víz ereje, ahogy a sártól barnán, de a sebességtől fehéren habozva árad, ömlik, és sodor mindent ami az útjába kerül, házakat, fákat, embereket, állatokat... A hidat még nem, de fel voltam készülve rá, hogy azt is bármikor magával viszi... Szerencsésen átértünk a túlpartra, még egy darabig néztük a vízben állló szerencsétlen embereket, házakat, aztán elkezdtünk felkapaszkodni a hegyre Papantla felé. Ez a város fenn a domboldalon fekszik, viszonylag távol a folyótól így annak áradása nem fenyegeti. Este 8 körül, sötétben érkeztünk meg. Nehéz volt szállást találni, végül az LP segítségével bukkantunk rá a megfelelőre. És csak esett, és esett tovább... Nem voltunk túl boldogok az időjárás ilyetén alakulásán, de amikor netezés közben az interneten megláttuk a híreket, leesett az állunk és örültünk szerencsénknek. Épp ma délelőtt, néhány órával megérkezésünk előtt járt erre egy hurrikán, az okozta ezt a felfordulást, a hatalmas árvizeket! Hát, ha csak pár órával is, de ezt is sikerült elkerülnünk :) Éjszaka azért még akkora vihar volt, úgy zuhogott, dörgött és villámlott, hogy már arra gondoltunk, visszatért a hurrikán :)

2007.11.05 Cozumel

350. nap – A mexikóvárosi Antropológiai Múzeum

Tolucából, mivel lemondtunk a vulkántúráról, így már délelőtt átbuszoztunk a fővárosba. Annyira égtünk a vágytól, hogy megnézhessük az Antropológiai Múzeumot, hogy nagy hátizsákjainkkal a hátunkon, szálláskeresés előtt rögvest odasiettünk :) ... Valójában épp útba esett, és nem volt kedvünk ide-oda metrózgatni Mexikóváros kiterjedt metróhálózatában, hanem inkább megszakítottuk a városközpont felé vezető utunkat a Chapultepec névre hallgató szép nagy parkban, ahol a múzeum épülete található.

Sok jót hallottunk már erről a múzeumról és ezúttal nem kellett csalódnunk. Mikor megláttuk az épületét, megnyugodtunk: mégsem fog olyan sokáig tartani körbejárni, szinte kicsinek mondható. De a látszat csal. Belül hatalmas termek, bennük ezernyi kiállított tárgy – logikusan rendezve, modern de mégis egyszerű, közérthető módon bemutatva. A múzeum óriási gyűjteményéből rengeteg darabot kiállított – néhol már-már túl soknak is tűnt a látnivaló. Illetve feldolgozhatatlanul, befogadhatatlanul soknak. Megállapítottuk, hogy legalább egy napot kellene a múzeumra szánni, hogy a sok információtól sajgó fejünket legyen időnk kiszellőztetni egy ital, vagy ebéd mellett, és aztán újult erővel folytatni tovább a nézelődést. Az ősemberes termen gyorsan végigszaladtunk, de a különböző indián kultúrák termeiben hosszú időt töltöttünk. Szobrok, edények, csontok, eszközök, sámán-kellékek, füstölők, azték naptár... A legrégebbi tárgy amit láttunk egy i.e. 2300 környékéről való agyag szobrocska volt, az ember alak ha picit nehezen is, de azért egyértelműen felismerhető rajta.

Extra érdekességet jelentettek az emberevést bizonyító csontok: apró, beforratlan vágások a csontokon, a hús lefejtésének következményeként, elszineződött pici gyermekkoponya, mely a magyarázat szerint a főzés közben nyerte el e sárgásbarna színt... A sámán sírjának „másolata” mellett is sokáig álldogálltunk és nézegettük a különféle használati tárgyait, melyeket vele együtt eltemettek. Béreltünk egy audio guide-ot is, ami végül feleslegesnek bizonyult, mert szinte minden fontos és kevésbé fontos infó ki volt írva a kiállított tárgyak mellett. Ez is a múzeumot dícséri. A kert is tartogatott meglepetéseket, több régészeti helyszín másolatát felépítették benne, így láttuk Bonampak kis templomát híres falfestményeivel például. De a gazdag gyűjteményen kívül – hisz szinte az egész országból a legfontosabb leleteket e múzeumba hordták össze, például az egyik tulai Atlante, azaz harcos szobor is itt áll az egyik sarokban, meg egy az Olmék fejek közül – a termekben is láthattuk néhány életnagyságú épület- illetve szobormodellt.

Egy szó mint száz, ha hagy magának időt az ember a múzeum nyugodt bejárására és a látottak feldolgozására, rengeteg mindent megtudhat Mexikó prehispán civilizációiról és ezek „rendszerezése”, időbeli elhelyezése és egymástól történő megkülönböztetése is sokkal könnyebbé válik.

Fájó fejjel hagytuk el a múzeumot, hogy hátizsákjaink súlya alatt görnyedve szállást keressünk magunknak a főtér környékén. Hamar meg is találtuk a megfelelő hotelt, luxusszálló normál áron – úgyhogy egy jó nagyot tudtunk pihenni e kimerítő nap után. 

2007. október 30. Tulum

349. nap - Malinalco azték temploma

A Malinali nádról elnevezett falu, Malinalco a mexikóvárosiak népszerű hétvégező helye. Itt, a központi felföldnél 500 méterrel alacsonyabban még a hűvösebb napokon is kellemes az idő, arról nem is beszélve, hogy mennyivel tisztább a levegő! Olyannyira üdülőfalu Malinalco, hogy hétvégére előre kell foglalni szállást, hétközben viszont gondot jelenthet az ebédelés-vacsorázás, mert az éttermek az elenyésző kereslet kedvéért nem tartanak nyitvga... Szerencsére nem vagyunk túl válogatósak, így egy szerdai napon sem haltunk éhen :)

A mexikóiak nagyrésze pihenni jön ide, s golfozással, pisztráng-horgászással üti el az idejét, minket a hegyoldalba épített azték ceremoniális központ érdekelt. Átverekedtük magunkat a reggeli piac színes forgatagán és felsétáltunk a hegyoldalba. Kikerültünk két felismerhetetlen sziklahalmot – állítólag őrházak maradványai voltak, aztán egy meredek lépcsősor állta utunkat. Tetején az óriási nádtető alól egy apró épület kandikált kifelé. A Jaguár- és Sasharcosok beavatási temploma. Egy oldalsó feljáraton keresztül pár perc alatt a bejáratához jutottunk. A sziklába vájt épületben zajlott a csatákban ügyességükkel, bátorságukkal kitűnő harcosok „felvétele” az uralkodó testőrségébe. Illetve a beavatási szertartás utolsó aktusát végezték itt, melynek keretében a beavatandó ön-áldozatot mutatott be: átszúrta saját nyelvét, karját vagy egyéb testrészét... Belépni ugyan ma már nem lehet, de kintről is jól látható a három sas és egy jaguár szobor mesterséges, narancssárga fénnyel megvilágított alakja – e szobrokon ült hajdanán a három pap és a leendő jaguár- vagy sasharcos. A ceremoniális központ többi szakrális épületének többségéből csak derékig érő falakat láthattunk, főként a sziklába épített részeket, hiszen a mozgatható elemeket a spanyol hódítók lerombolták és saját házaik építésénél felhasználták. Igazi recycling mesterek voltak már akkor is :)

Visszafelé menet megnéztük a város múzeumát. Egy argentin fanatikus, bizonyos Luis Mario Schneider két évtizeden keresztül gyűjtötte a régészeti leleteket Malinalco területéről, majd halálakor a mexikói államra hagyta mindenét. 2001-ben az ő gyűjteményéből rendezte be a Mexikói Autonóm Egyetem e príma kis múzeumot az ugyancsak Schneider által az államra hagyott ingatlanok egyikében. A kiállított anyagokon túl mindenképpen a múzeum javára irandó, hogy a teremőrök itt nem egy sarokba állított kisszéken bóbiskolnak, hanem röviden elmondják az adott teremhez kapcsolódó tudnivalókat, bemutatják a kiállított tárgyakat, majd a látogatót a következő terem őrének gondjaira bízzák... Így adogattak minket is kézről kézre miközben megtudtuk Malinalco történetét, megismertük a térség állat és növényvilágát, az itt élő aztékok mindennapos életét, temetkezési szokásait... A múzeum kertjében megnézhettük a Malinali nádat is, és a Jaguár- és Sasharcosok templomának másolatába is bemehettünk.

A falu csendes kis utcáin csalingázva egy nyitva tartó étterembe botlottunk. Pisztrángot ebédeltünk, fokhagymásat, grillen sütve. Messze nem volt olyan finom mint a rurrenabaquei fokhagymás doradillónk! Sziesztáztunk egy picit az Agustin kolostor kertjében, aztán megnéztük az épületet kívülről belülről, végül bekűzdöttük magunkat egy mikrobuszba, és átutaztunk Tolucába. Itt pár órás kérdezősködés után megállapítottuk, hogy túlságosan bonyolult, vagy drága feljutni a Toluca Nevadara, azaz a Havas Toluca vulkán kihalt kráterének szélére. Egyébként is kiderült, hogy ebben az időszakban még nem is havas, viszont hideg, úgyhogy ezt a programot lefújtuk. Pedig összehaverkodtunk egy Hector nevű sráccal, aki két nappal később szívesen felvitt volna minket a hegyre, de úgy döntöttünk, nem élünk ezzel a lehetőséggel, inkább már másnap továbbindulunk, vissza Mexikóvárosba. Tolucáról egyébként az LP szinte ódákat zeng, valahogy nekünk annyira nem nyerte el tetszésünket. Egy semmi extra katedrális, néhány színesre festett ház, egy üvegház – amiben nem jártunk belülről, és egy darab árkádos épület... Kihagyható lett volna.

2007. október 27. Río Lagartos

IGY TELT A 348. napunk - Taxcoi és Malinalcoi sétákkal

Még egy kis sétálás után, egy quesadilla ebédet követően (sajttal töltött kukoricalepény szerűség) felültünk egy buszra és elindultunk Malinalcoba. Ixtapanban újabb buszra szálltunk, Tenancingóban pedig egy kisbuszba gyömöszöltük magunkat. 4 óra alatt érkeztünk meg Malinalcoba. Csendes, nyugodt, falusi hangulat. Találtunk egy kertes házat szállásként, beköltöztünk aztán sétáltunk egyet. Macska nosztalgiázott, nagymamája bakonyi falujában, Jásdon érezte magát :)

2007. október 20. Palenque

IGY TELT A 346-347. napunk - Taxcoban

Taxcoban, bár az idő is nagyjából szép volt, és a kisváros is nagyon tetszett, mégis sok időt töltöttünk a szállásunkon. Ültünk az erkélyen és írtunk. Éjt nappallá téve. A burmai kalandjainkról szóló újságcikken dolgoztunk, mely novemberben fog megjelenni egy utazási magazinban a földkörüli utunkról szóló cikksorozat első „fejezeteként”!

Azért lazításra is jutott egy kis idő (nem sok). Macskaköves, meredek sikátorok, fehérre meszelt házak, sok-sok piros muskátli, vörös tetőcserepek és nyüzsgő élet – ez fogadott minket, amikor az utcára léptünk. A terület egyébként már az azték időkben is lakott volt, akkor Tlachco-nak azaz labdajáték helynek hívták, ezt spanyolosították aztán Cortésék Taxco-ra („taszko”). A hódítók a hegyekben ónt kerestek és ezüstöt leltek, a legnagyobb készletre Don José de Borda bukkant 1743-ban. Ma a város főtere az ő nevét viseli, hálából azért, hogy vagyonából, melyre az ezüstbányái révén tett szert, felépíttette Taxco churrigera stílusú templomát. A kívül rózsaszín templom belül ragyog az aranytól, a főoltár roskadozik a kövér puttóktól. Ízlések és pofonok... nekünk nem vált a kedvencünkké. Azt viszont meg kellett állapítanunk, hogy úgy tűnik, szeretjük az ezüstbánya-városokat – legutóbb a bolíviai Potosíban is élvezettel időztünk (a hideg ellenére!) és bizony Taxcót se szívesen hagytuk magunk mögött.

2007. október 20. Palenque