10 Ausztrália bejegyzései

AUSZTRÁLIAI útvonalunk

Különleges Kreatúrák - Koala

Az ország egyik jelképe, a kenguru után a második legismertebb ausztrál állat ez a világosszürke bundájú, bárgyú kis jószág. Közismertsége ellenére sok apró kis titkot rejtegetett még előlünk, amiket csak ausztráliai tartókodásunk során volt hajlandó felfedni.

A Koala Kelet-Ausztrália eukaliptusz erdejeiben él. Élete nagy részét a fák tetején, alvással tölti (24 órából mindössze 4-6-ot van ébren). De miért is ilyen álomszuszékok ezek az erszényesek? Ennek bizony az étrendjük az oka. A Koala ugyanis csak (bizonyos fajtájú) eukaliptusz levéllel táplálkozik. Az eukaliptusz levele azonban nagy cellulóz tartalommal bír, amit az állatok nehezen emésztenek. A Koala gyomrában viszont speciális baktériumok élnek, amelyek a cellulózt lebontják. Mivel ez a folyamat elég lassú, így ahhoz, hogy a testméretéhez megfelelő mennyiségű tápanyag feldolgozódjon, az állat gyomrában egy meglehetősen jelentős adag lombnak kellene helyet szorítani. De a tehénnel ellentétben, aki prímán elheverészik a réten emésztés közben, a koaláknak elég könnyűeknek kell lenniük a faágakon történő manőverezéshez! Erre a helyzetre volt az evolúció válasza, hogy a koala a hozzá hasonló méretű állatokhoz képest fele annyi anyagcserét végez, ugyanakkor jóval kevésbé aktív életet él...

Kevésbé köztudott, hogy a koalák nagyon válogatósak. Nem mindegy ám nekik, hogy az általuk kedvelt eukaliptuszfáról pontosan melyik levelet eszik. Ennek a „finnyásságnak” is megvan azonban a biológiai oka! Az eukaliptusz levele ugyanis – a rovarok elleni védekezés céljából – jelentős mennyiségű méreganyagot tartalmaznak. A koalák fantasztikus kémia fegyverzettel felszerelt mája képes e méreganyag semlegesítésére – a folyamat viszont igencsak energia igényes. Az eukaliptusz levelek méreganyag tartalma nagymértékben függ az évszaktól, a levél korától és még számos egyéb tényezőtől – ezért a Koalák nagy gondot fordítanak az alacsony méreganyagtartalmú, friss hajtások kiválasztására. Szegények nemigen engedhetnek meg maguknak nagy energia-többlet felhasználást :)

És végül még egy érdekesség: bár a koala ideje nagyrészét a fán tölti, meglepő magabiztonsággal és gyorsasággal tud a földön is közlekedni, sőt, még az úszás sem okoz neki gondot!

2007. május 28. Brisbane

SZUBJEKTIV - Ausztrál benyomások

Ezúttal csak részben hatott a földvarázs. Ausztrália sorban a tizedik országunk, de teljesen nem tudott kiütni. Végig úgy éreztem, hogy egy olajozott rendszerben én vagyok a kavics, ami mindenhol fenn akad. Nem rettegek így a vége fele, hogy mennünk  kell és ködös tekintettel nem tervezgetem a kontinens következő meglátogatását sem. Nem szakad meg a szívem, hogy ki kellett  hagynunk a Blue Mountains hegyvidékét, a Cape York félszigetet, a Korallzátonyt és a Fraser Islandet. Ahogy el sikerült mennünk Madurai mellett, ahogy nem buszoztunk el a hosszúnyakúak falujában, ahogy nem repültünk be Borneóra és később Toraja földre és még sorolhatnám, úgy ebben az országban ezúttal pénz hiánya miatt nem tettünk látogatást ezen igen lényeges területeken sem. És az is biztos, hogy Új-Zélandot sem szabadna kihagyni, főleg ha még ingyen stoppovert is kaptunk Argentina felé repülve. De mi meg tehetjük. ;)

Az utazásnak általában három erős korlátja van, az egészség, az idő és a pénz. Indiában és Dél-Kelet Ázsiában leginkább az idő volt az ellenségünk, de sokszor több napos láz miatt kellett újra tervezni utunkat, fontos célállomásokat kihagyni ezzel. Ausztráliában viszont másképp alakult:

Balszerencsénket a misztika világba helyezve, már baljós előjelnek tekinthetjük, ami a Singapore-i reptéren történt velünk. Amikoris négyünk közül csak Zsú csekkolt be idejében, azaz egyedül Ő repülhetett volna át Sydneybe. Aztán mintegy kegyelemből, műszaki hiba miatt késleltették a felszállást, így az utolsó pillanatban mi is feljuthattunk a gépre.

A kellemetlenségek Sydneyben kezdtek tornyosulni. Eredetileg 4-5 napnál többet nem akartunk időzni a városban, az autó amit vettünk azonban nem így gondolta. Megvettük, másnap nem indult. Ki gondolta volna, hogy 10 liter benzin az indításhoz kevés, ha előző este lejtőn parkolsz le. Harmadnap reggel beültünk, hogy indulunk a Blue Montainsbe, ráléptem a fékre és beesett a fékpedál. Fincsi... Több napos szerelés, miközben mi orvosi rendelőben ültünk. Két hét múlva végre elindulhattunk. 3000 km után iszonyatosan elkezdett nyikorogni a kormány. Több szerelőnek megmutattuk, mind azt mondta no worries, csak az olajpumpa, eladás előtt cseréltesd ki.
Megtettünk még további 5000 km-t nyikorgó kormánnyal, ekkor elment a töltés. Aztán egy defekt, egy szervíz és még két szervíz és végül Mt Isaban 10.000 km után végleg megadta magát az autó. Tönkrement az automata váltó. Az utolsó hetven kilométert a keleti partig, Rockhamptonig egyes sebességben tettük meg 10 km/órával. Ott keresztett vetettünk rá és ott hagytuk egy bontóban gyakorlatilag ingyen. Kb. egy hetet töltöttünk a városban, hisz meg kellett várnunk Labancékat. Ugyanis, olyan sok kölcsön kemping-cuccunk volt, hogy reménytelen lett volna mindazt tovább vinnünk a hátunkon - főleg mivel a hátizsákom Sydneyben hagytam. Labancékat felpakoltuk csomagjainkkal, mi is beszuszakoltuk magunkat a hátsó ülésre és lementünk együtt Hervey Bay-be. Ekkor már tudtuk, nincs más hátra, mint előre. Minél hamarabb át kell repülnünk Dél-Amerikába, kihagyva Új-Zélandot is. Csak ilyen áron tudjuk az eddig felhalmozódott többlet költséget és az autón vesztett pénzt pótolni.

Visszatérve a gondolat elejére, csak részben hatott az ország ránk kivetett földvarázsa. Amiket eddig leírtam, az egyszerűen csak a pénztárcánkra ható balszerencsénk volt. Ha ezekkel nem foglalkozom és objektíven próbálom nézni Ausztráliát, akkor három dolgot említenék. Először is a legfontosabb, hogy ilyen aktív és különleges természettel még nem találkoztunk. Csodálatos! Kengurut, hangyászsünt, óriás madarakat látni, koalát simogatni fantasztikus! A legizgalmasabb pedig - a maga nevében páratlan - középső régió, Port Augusta és Darwin közötti terület. Ez a varázs megérintett!

Az ország építészete, leszámítva pár nagy város néhány épületét, nem jelentős. Ha valaki ezért utazna ide rosszul tenné :)

A harmadik dolog, a nyugati kultúra merevségéből fakadó ausztrál magatartás és túlzott szabályozottság, ami pedig rendkívül unalmas. Ez ellen nem menekülhetsz, hacsak nem veted be magad hetekre a sivatagba, vigyázva arra, hogy tiltott földekre engedély nélkül ne lépj! :)

Tehát ennek a három dolognak, a természetnek, az építészetnek és a lakosságnak az egyvelege az, ami formálja az országgal kapcsolatos érzéseimet, véleményemet.

Az - egyébként igen barátságos és mosolygós - emberek merevségét érzékeltetném egy párbeszédrészlettel, aminek Zsú volt a fültanuja a  Rockhamptoni kemping mosókonyhájában. Miközben háttal a szereplőknek a kimosott ruháinkat rendezgette, egy 40 év körüli nő teljesen kikelve magából fennhangon magyarázott a kemping vezetőjének:

-Mit képzelnek ezek? Majd én megtanítom a gyerekemnek, hogy ez tilos! Őn is nagyon jól tudja, hogy törvény is van rá! Biztos, hogy külföldi volt, egy ausztrál ilyet nem csinálna! Az ausztrál törvények tiltják, hogy be menj ellenkező nemű wc-jébe!

-Igen, hölgyem! Csak egy külföldi lehetett és teljesen egyetértek Önnel!

(Nem mi voltunk :) , de már értem miért nézett olyan mogorván Mt Isaban a benzinkutas, amikor - mivel a férfi wc foglalt volt - a női wc kulcsát kértem Tőle, hogy sürgős dolgomat el tudjam végezni.)

És még egy kép, amin teljesen ledöbbentünk. A Hervey-Bay-i tengerparti sétányon egy család BECSATOLT BICIKLISSATYEKBAN feszítve tekert el mellettünk egy bringa-hintón.

Csak röhögtünk, de sajnos nem csináltunk képet. :)

Hervey Bay-ből Brisbane-be busszal jöttünk. S most itt táborozunk már 4 napja ismerkedve a várossal miközben a repjegyünket intézzük. A mai friss hírünk pedig az, hogy elrepülhetünk május 31.-én egyenest Buenos Aires-be, ahonnan pár nappal később repülünk tovább Comodoroba, feltéve hogy megérkezik végre Zsú repjegye Sydneyből, de ez szívásunk egy másik története...

2007.05.18. Brisbane

IGY TELT A 205-214. napunk - kocsival bajlódva

Öt napon keresztül vezettünk. A Kakadu nemzeti parkból indultunk még péntek délután, alkonyat felé. Mataranka előtt aludtunk egy parkolóban. Reggel megmártóztunk a termálmedencében a pálmafák lombkoronája alatt, letusoltunk, megjavíttattuk defektes hátsó kerekünket, majd folytattuk utunkat. Még Tenant Creek előtt elfordultunk kelet felé, és egy újabb parkolóban álomra hajtottuk fejünket. Másnap 640 km után érkeztünk meg Mt Isa-ba. Az utolsó ötven kilométeren furcsa hangokat hallatott az autó váltója. Vasárnap ellenére kerítettünk egy szerelőt, aki, miután 15.000 forintot legombolt rólunk, két perc vizsgálódás után közölte, elromlott az automata váltó, adjuk el az autót egy roncstelepen... Ittunk egy sört erre a jó hírre, majd az ürge biztatásával emlékeinkben csak nekivágtunk a tengerpart eléréséhez szükséges, előttünk álló 1300 kilométernek és reménykedtünk, talán még egészen Sydney-ig kibírja. Újabb két napig csak hajtottuk a kocsit, az óceántól 70 km-re azonban feladta. Már csak egyesben volt hajlandó gurulni. Hát egyesben gurultunk, 10 km/órával... Szép lassan begurulgattunk Rockhamptonba. (A vicces az egészben, hogy kb. 100km-rel korábban még megálltunk egy szerelőnél, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy tényleg a váltó a rossz. Reményekkel teli hagytuk el a műhelyt, miután fél órás matatást követően, a fazon bizton állította, a váltó egész jól vált, nem lesz ezzel gondotok Sydney-ig! Hm. Ilyenek a szerelők...)

Letáboroztunk a városban, lecsekkoltuk a roncstelepeket, (az egyiknél még el is bőgtem magam a fenenagy önsajnálattól, mégse akart 30. ezer Forintnál többet adni a príma jó kis kocsinkért!) végül úgy döntöttünk megvárjuk Labancékat, és majd utána válunk meg az autótól. Négy napot töltöttünk a városban sétálva, a könyvtárban ülve, a kempingben blogbejegyzéseket gyártva. Vasárnap este megjöttek Labiék, koccintottunk az újbóli találkozásra, aztán arra, hogy minden jóra fordul, aztán arra, hogy előző nap volt a hetedik hónapunk utolsó napja... Addig addig koccintgattunk, míg végül megtörténhetett, hogy Moncs simán besétált a MacDonald’s-ba anélkül, hogy észrevette volna, barlangász fejlámpája a homloka közepén pihen. Még jó hogy nem világított a lámpa :)

Másnap reggel közösen szenvedtük el a kocsinkat a város határától 10 km-re található, legtöbbet fizető (50 ezret) roncstelepre. Kétszeri bikázással kevesebb mint két óra alatt oda is értünk! Megváltunk a minket galádul cserbenhagyó járműtől, bezsúfolódtun Labiék kocsijába és irány Hervey Bay. Útközben tanui lehettünk Labanc alternatív tábortűzgyújtási műsorának. Kigyulladt a benzinfőzője és az egész ketyere méteres lángokat okádott, persze nem csak ott, ahol égnie kellett volna hanem a kis benzintartályocska orrán-száján… Labi remegő kézzel locsolta a szerkezetet, Moncs balról, a háttérből kiáltozott, hogy „Ákos! Ákos!”, Macska jobbról, szintén a háttérből „a gázpalackunk! Felrobbanhat! Labi a gázpalackunk” én a túloldalon toporogtam és drukkoltam, nehogy tényleg a levegőbe repüljön Labanc, a pad, az ebéd, a benzinfőző és a gázfőző… Aztán végre Macska, bár tenni nem tudott semmit, legalább egy jó ötlettel állt elő: „dobd el az egészet az asztalról!” kiáltotta. Labanc így is tett, és immáron a földön lángoló benzintartályt locsolta. Mire elfogyott a 15 liter víz a palackjából, már kezébe is adtam az újabb 15 litert. A lángok csak nem akartak enyhülni. Ekkor Moncs éles szemével felfedezte hogy egy hatalmas víztartály mellett állunk. Kinyitotta a csapot, Labi alátartotta a lángoló benzines palackot és a lángok végre kihunytak! Az egész jelenet legalább 5 percig tartott. Mikor végre vége lett, mind a négyen remegő kezekkel és lábakkal roskadtunk a víztől tocsogó padra. Rég ijedtünk meg ennyire!

Estére megérkeztünk Hervey Bay-be, letáboroztunk egy kempingben és újra koccintottunk, ezúttal sikeres életben maradásunkra, az autó eladásra, arra, hogy ismét a tengerparton nyaralunk, stb…. Későn kerültünk ágyba…

Különleges Kreatúrák – Tazmán Tigris

Ezzel az állattal először a Melbourne Múzeumban találkoztunk. Ugyan ott is csak egy kitömött példánnyal, de ennél többre nem is számíthatunk, hiszen a tazmán tigris a múlt század elejére úgy tűnik kihalt. Utolsó, fogságban tartott példánya 1936-ban múlt ki, s azóta, bár néha szárnyra kél egy-egy ennek ellentmondó híresztelés, az állatot kihaltnak tekintik.

202-204. NAP - Kakadus kalandok

A forró, sivatagi levegő hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra párával telt meg és ráült mellkasunkra. Megérkeztünk a trópusokon fekvő Kakadu nemzeti parkba! Homlokunkon izzadtságcseppek kezdtek gyöngyözni, kis idő elteltével pedig pólónk már úgy feszült meztelen testünkre, mint egy kiadós Tiszató parti  nyári zuhé után. A hatalmas, majdnem 20.000 km²-es park területén vagy száz kilomkétert tettünk meg, mire megjelentek az első kijelölt kempingező helyek.  Újabb ötven km kellett ahhoz, hogy a fizetős és nem-fizetős lehetőségek közül kiválasszunk egyet, ahol gyorsan fel is állítottuk a sátrunkat – a folyóparttól nem túl messzire. Aztán tettünk egy kört ebben az ún. bushcamp-ben, köszöntöttük a két szomszédunkat, ellenőriztük az  illemhelyet, majd lesétáltunk VOLNA a folyópartra. De a partot, mint otthon a villamosmegállókat, U alakúra hajtott fémrudakkal elkerítették, és nagy tábla hirdette, hogy a folyót  az ádáz és vérszomjas sósvizi „krákágyil” lakja, ne menj a partra, és ne is kempingezz ahhoz túl közel!

- Te! A kroki a mi sátrunkig már nem jön el, ugye? – sandítottam Macsra.

- Persze, hisz látod, kerítés van! – nevetett és hozzátette - Most már értem, a másik két pár mért oda hátra, szinte a budi szájába verte fel a sátrát...

Ezzel a megnyugtató válasszal a dolgot elintézve visszacsoszogtunk a sátorhoz vacsit készíteni. Ekkor következett életem leggyötrelmesebb „főzése”. A legyek, ezek a borzasztó, hihetetlen pimasz fekete szörnyetegek, amelyek amúgy is egész nap az arcomon akartak tanyázni, felbátorodtak és – hisz két kezem foglalt lévén nem tudtam mivel hesegetni őket – belemásztak a szemembe, fülembe, orromba, a számra... Sokáig, vagy két másodpercig tűrtem is őket, aztán hisztizni kezdtem. Toporzékoltam, a fejemet ráztam, körbe körbe szaladgáltam, hol a fakanállal és a lábossal, hol a hagymával és a késsel a kezemben, de végül csak elkészült a vacsora, amit Macska egy bozóttüzet követően füstölgő farönk füstfelhőjében állva én pedig a sátorba menekülve fogyasztottam el. Délután hatkor. Többet aznap már kis se tettem a lábam a kis kuckónkból, mert mire a legyek a naplementével elültek, megjelentek a szúnyogok! Csapatostul! Macs is hamar feladta hát a kinntartózkodást, s vacsija végeztével bekuporodott mellém a sátorba.

A hőséget és a legyeket megelőzendő, a következő két napban igyekeztünk még délelőtt 10 óra előtt lebonyolítani legalább a napnak kitett területeken keresztül vezető túrákat. A nemzeti parkban egyébként szavanna, esőerdő, szikla hátak, lápterületek és tengerparti zónák váltják egymást, ezáltal változatos élőhelyet biztosítanak sok-sokféle állatnak, és ráadásul a túraösvények sem egyhangúak. Megpróbáltuk úgy kiválasztani a túrákat, hogy a különféle tájak mindegyikébe bepillantást nyerhessünk, és nekivágtunk.

Elsőként az ún. Nourlangie sziklákhoz mentünk. Felkaptattunk a kilátóponthoz, s egy sziklaplatóról felülről is megcsodálhattuk a körülöttünk elterülő sűrű erdőt. Aztán végigjártuk az őslakosok által festett barlangrajzokhoz vezető útvonalat, és megnézhettük a néhány ezer éve a sziklafalra rajzolt kengurukat, teknősöket, embereket és mindenféle mitológiai alakokat – miközben a festményeket néztük megtudhattuk melyik ábra mit ábrázol, és kinek mi volt a szerepe a bennszülöttek vallása szerint.

 A szivárványkígyó például, egy, a világot teremtő, nagyhatalmú őseik közül, aki nem szereti a hangos zajokat, különösképpen a gyereksírást. Történt egyszer, hogy egy csecsemő egész nap édesgyökérért sírt. A szülei este végül adtak neki, de tévedésből nem édes, hanem keserű gyökeret. A gyermek egész éjszaka keservesen sírt, senki sem tudta megnyugtatni. Reggel aztán hatalmas szél kíséretében megjelent a szivárványkígyó,hosszú testével körbefogta a falut és lenyelte a síró gyermeket s falu lakóinak nagyrészét... 

A festmények korát állítólag nehéz megállapítani, mert az őslakosok időnként újrafestették őket, sőt a megkopott ábrákra néhol teljesen újakat, másokat festettek. Mégis azt mondják, a nemzeti parkban található mintegy 5.000 festmény közül egyesek akár 20.000 évesek is lehetnek!

Mire körbejártuk a turistaösvényt Macska rendesen elfáradt – úgy tűnik nem heverte még ki teljesen a betegséget – ezért aztán átszerveztük kicsit a már megtervezett programot és előre vettük a Yellow Waters folyón történő hajókázást. Ebéd után, délután egykor indult a sétahajónk. Kicsit szkeptikusan álltunk a dologhoz – a madarak ugye hajnalban és alkonyatkor a legaktívabbak. Fogunk egyáltalán látni valamit?-gondoltuk. Hál’ istennek azonban, felesleges volt aggódnunk!

Alighogy elindultunk, gyönyörű fehér kócsag mellett siklottunk el. A háttérben a bujazöld lápvidéki nádféle mögött egy csapat vadló legelt. Szikrázóan sütött a nap, gyönyörűen kéklett az ég, körülöttünk harsányzöld volt a táj, a kishajónk lágyan ringatózott a vízben, s madarak százai repültek be látókörünkbe, lépegettek hosszú lábaikon, költöttek a fészkükön, élték mindennapos életüket. A hatalmas halászsas pár méterre tőlünk egy faágon ült. Egész közel mentünk hozzá, s nem repült el. Amott fekete-fehér Magpie libák hangos gágogás közepett totyogtak a zöld lápvidéket tarkító apró fehér virágok között az alacsony, tán bokáig érő vízben. Közöttük egy-egy szürke kócsag billegett vékony lábain. Egy hosszúnyakú halászmadár elégedetten egyensúlyozott úszóhártyás lábaival egy vastagabb faágon. Szárnyát kifeszítve szárogatta megkopott tollait. A távolban hatalmas „brolgák” repültek a fák fölött – pedig ilyenkor e piros fejű nagy szürke költözőmadár általában már más vidéken jár. Megálltunk egy kis öbölben, a Jacana fészke mellett. Az apró madárka nyugodtan ült tovább a tojásain, s csak mikor már indultunk tovább, akkor szaladt kicsit arréb pici testéhez mérten hihetetlen hosszú lábain – Jézusmadárnak is hívják ezt az állatot, pont ez utóbbi tulajdonsága miatt: ahogy rettentő hosszú lábaival lépeget a vizinövények között épp olyan, mintha a vizen járna... Nem sokkal arébb egy gólyára emlékeztető „jabiru” fürdőzött a vízben. Párja óriási, három méter átmérőjű és öt méter mély fészkük széléről szemlélte a vidéket. Egy csapat „plumed whistling duck” – a világ egyetlen kacsája, mely nem szereti a vizet – elégedetten totyogott a mangrove fák árnyékában, a kusza gyökerek között. Két hete, mikor megérkeztek megszokott telelőhelyükre csak zavartan toporogtak a mangrovék vízből kiálló felső ágain... Nem értették szegények hova lett szeretett szigetecskéjük – ők nem tudhatták, hogy mivel az esős évszak idén a kelleténél tovább tartott, ezért az árterületeket is jóval tovább víz borítja. Már hazafelé siklott velünk a hajónk, mikor láttuk, hogy a hosszúnyakú halászmadárnak oly jól sikerült a szárítkozás, hogy már melege van – csőrét kitátva, gigáját „lobogtatva” hűsíti magát. Csak ő tudja miért nem csobbant inkább még egyet a South Aligator folyó friss vizében...

Mi is kimelegedtünk a nap folyamán, úgyhogy délutáni programként a Cooinda kemping medencéjében pancsikoltunk, a naplementét pedig az East Aligator folyó partjánál a Cahill átkelőnél töltöttük. A kép nem csalás, nem ámítás, a valós színeket mutatja!

Másnap a homokkő sziklák között vezető Bardedjilidji körsétával kezdtük a napot. (A Bardedjilidji szó az őslakosok nyelvén vizililiom gyökeret jelent.) Fantasztikus két órát töltöttünk az angkori romok hangulatát idéző sziklaformációk között, néhol két méter magas, szárazon zörgő fűben, majd mély homokban, másutt kétújjnyi mély vízben gázolva, helyenként pedig sziklát mászva... A levegő pedig szinte vibrált az erdőben zajló élettől. Hatalmas szitakötők zúgtak a fejünk felett, sárga tarajos fehér kakadú siránkozott a homokban totyogva, pirosfarkú feketekakadúk gyászos csapata hangos szárnycsattogással suhant el mellettünk, a fű közül, a szikák mögül, a fák árnyékából pedig lépten nyomon wallabyk ugrottak elénk. Aztán mikor hirtelen a parkolóban találtuk magunkat, egészen elszontyolodtunk, hogy máris vége ennek az élvezetes kirándulásnak. Menjünk még egy kört? – tanakodtunk. Végül inkább az Ubir sziklák felé vettük az irányt. Itt újabb barlangfestményeket láthattunk, vörös, sárga, fehér festékanyaggal készített alkotásokat. Talán ezek voltak a legszebbek, a leghangulatosabbak a nemzeti park területén látott barlangrajzok közül. Itt található például az Ausztráliában már kétezer éve kihalt, de egykor a Kakadu nemzeti parkban is szép számmal élő tazmán tigris többezer éves festménye! Furcsa érzés előtte állni...

A barlangrajzokat kísérve szép lassan felkapaszkodtunk egy sziklaplatóra. A kilátás kárpótolt azért a kétszáz méterért amit a tűző napon kellett megtennünk a forró sziklatömbökön egyensúlyozva. Zöld lápvidék, csillogó kék vízfoltokkal és trópusi esőerdővel tarkítva, a távolban itt-ott sziklatömbök bontják meg a harmóniát, a közelben pedig elszórt termeszvárak meredeznek az ég felé.

Ubirból a Mamukala lápvidékre autóztunk. Útközben szörnyű baleset történt! Elénk ugrott egy szerencsétlen wallaby!!! Hiába nyomta azonnal tövig a fékpedált Macs, nem tudtunk megállni! Én ki se szálltam, Macs lehúzta az útról a tetemet (hím volt, szerencsére legalább erszénye nem volt amiben kölyök lapulhatott volna...), továbbhajtott, de egy kilométerrel arrébb átadta a kormányt... Rémes állapotban érkeztünk meg a lápvidékre, de a nyugodt környezet, a madarak csivitelése, az ég kéksége, a víz tisztasága megnyugtatólag hatott ránk, úgyhogy mire a körséta végére értünk egész jól összeszedtük magunkat.

Cooindánál ismét megmártóztunk a medencében, fecsegtünk egy órát Labiékkal a benzinkútnál, és megnéztük a Warradjan Abo kulturális központot. Elégedetten hagytuk el a komplexumot, végre egy információgazdag bemutatót láthattunk a bennszülöttekről. Látszik, hogy maguk az őslakosok is komolyan részt vettek a kiállítás szervezésében.

Még alkonyat előtt búcsút intettünk a nemzeti parknak, és visszaindultunk Mataranka Oázisa felé.

199. NAP - Az ördög és a földönkívüli

Róttuk a kilométereket a félsivatagban. A nap kitartóan sütött, az autóban lassacskán felforrósodott a levegő. A légkondit ha bekapcsoltuk jéghideg szél süvített az arcunkba, mellkasunkra, lábunkra, ha kikapcsoltuk, a hőguta kerülgetett. „Talán a pokolban lehet még hasonló forróság” dünnyögte Macska, miközben egy gránittömb árnyékában leállította a motort. Körös-körül hatalmas, gömbölyű kövek egyensúlyoztak egymás hegyén-hátán, s mint izzó tűzlabdák vöröslöttek a száraz forróságban. Az ördög üveggolyói (Devil’s Marbels). Találó kifejezés. Egy órát ténfergünk közöttük, miközben az indiai Hampi környékének kődomborulatai idéződtek fel emlékezetünkben.

Néhány órával később Wycliffe Well-en haladtunk át. A hely egy benzinkútból, egy motelből és egy kempingből áll. „Ingyen sofőr-kávé?”- néz rám kérdőn Macs. „Rendben”-válaszolom, és leparkolok két földönkívüli mellé. Ahogy jobban körbenézek, észreveszem, hogy a benzinkúthoz tartozó épület falának minden négyzetcentiméterét UFO-k borítják. Ez egyre érdekesebb...

Behatolunk Macskával a rejtélyes épületbe és még jobban megrökönyödünk. Csészealjak, magas homlokú, mandulaszemű földönkívüliek lógnak a mennyezetről és a falakról, vagy ülnek a sarokban. Mellettük, a falakon rengeteg fénykép és újságcikk van kiragasztva. Olvasni kezdünk. „Mr. Farkas nem utalt arra, hogy a rádió adó problémái az UFO-k aktivitásával állna kapcsolatban, de mindenképpen azt gondolja, megmagyarázhatatlan dolgok történtek.” Egy másik újságcikkre esik pillantásunk. Nagybajuszos ember néz vissza ránk a papírlapról. A fénykép alatt vastag betűkkel ez olvasható: „Lou Farkas is földönkívülieket látott Wycliffe Well fölött”. „Hát ezek a magyarok mindenkit meg tudnak hülyíteni!” kacsintunk össze Macskával, ahogy egyre több újságcikkből köszön vissza Farkas Lajos neve. Szerencsére azért mások is, turisták és tenant creeki lakosok egyaránt, számoltak be furcsa fényekről az égbolton itt, Belső-Ausztrália sivatagja felett. Néhányan még fényképpel is bizonyítani tudják „látomásukat”. Nagy nehezen azért sikerült elszakadnunk az izgalmasnál izgalmasabb történetektől és folytattuk utunkat.

Nem kevésbé földöntúli tájon állunk meg legközelebb. A vörös síkságból méteres, vörös, hegyes kúpok meredeznek az ég felé. Repedezett, lukacsos, kőkemény agyagkupacok. Termeszvárak! Az ausztrál bennszülöttek ezeknek az elhagyott váraknak az anyagát használták kő helyett, ebből készítettek maguknak tűzhelyet. Tovább vezetünk, többszáz kilométert. A táj lassan megváltozik. A kopár vörös talajról a kiszáradt sárga fűszálak eltűnnek, az út két oldalán cserjék majd facsoportok, végül egész erdőségek jelennek meg. A sötét törzsű fák sűrűjében szinte világítanak a vékonyka fehér kúpok. Újabb termeszotthonok. Vörös agyag helyett világos homokból gyúrták őket, s alakjuk is megváltozott, már nem robosztus, tömzsi kupacok, hanem kecses, keskeny tornyocskák tarkítják a tájat. Tiszta fehér színük néhol szürke, fekete – a bozóttüzek őket sem kímélik.

Autónk lassan begördül Matarankába.

IGY TELT A 198. napunk - Alice Springs+MacDonnell

Épp nyitáskor értünk az alice springs-i visitor center ajtajához. Próbáltunk gyorsan információt szerezni, hogyan tudnánk végigbicajozni a MacDonnell hegyvonulatnak a városhoz legközelebb eső első látványosságáig, a Simpson Gap-ig vezető 17 kilométeres távot.  Kiderült, hogy a biciklisút kiindulópontja a városközponttól (azaz a bicajkölcsönzőktől) vagy tíz kilométerre indul, úgyhogy összesen nem 17, hanem több mint 50 kilométert  kellene tekernünk. Se szendvicseink, se vizespalackunk (pedig rekkenő a hőség), se kondink, sőt még bicajunk sincs, és már 10 óra van... Mindezek figyelembevételével, eszünkre s nem szívünkre hallgatva, bánatosan lemondtunk a biciklis túráról. Helyette ismét az autós programot voltunk „kénytelenek" választani.

A ún. Larapinta út, egy százegynéhány kilométeres út, végigvezet a MacDonnell hegység nyugati (és állítólag szebb) vonulata mellett, s a főútról 20-30 kilométerenként kitérőket lehet tenni szép kanyonokhoz, áttörésekhez, tavacskákhoz... Ezt az utat jártuk be Macskával, minden megállónál sétáltunk egyet, láttunk feketelábú szikla-wallabykat, feelingeltünk, majd még  kora délután megindultunk újra észak felé. A „Devil's Marbles" előtt aludtunk, úgy száz kilométerrel...

Alice springsi szomorú s egyben kellemesen szívmelengető élményünk, hogy felfedeztünk egy baby kenguru menhelyet. Mint megtudtuk (persze sejthettük volna, de sosem gondoltunk ebbe így bele) a kenguru-gázolásoknál rengeteg mamát ütnek el, s az esetek nagy százalékában az erszényben lapuló  kölyökállatok túlélik a balesetet. Ilyenkor lehet a babykanga rescue-centerre számítani, vagy kihívni őket, vagy elvinni hozzájuk az erszényből kihalászott kenguru kölyköt. Ők pelenkából varrt zsebekbe rejtik az apróságokat, cumiztatják, simogatják, nevelgetik őket, aztán ha elég nagyok lettek szélnek eresztik őket a vadonban. Istenem, mennyire édesek voltak a fejüket a pelenka-batyuból lógató kis csöppségek!!!

Az eset tanulsága: ha kengurut ütsz el az úton, mindenképpen kukkants be az erszénybe, nem rejtőzik-e benn egy ártatlan csemete...

197. nap - Uluru és Kata Tjuta

Megszólalt az ébresztés a mobilon. Bátortalanul, halkan csilingelt. Belemászott az álmomba s szétzúzta mindazt, amit ott talált. Az úton és otthon is akkor kelek órára, ha valami igazán lényeges eseményt hagynék ki elalvásommal.

Kinyitom a szemem. Autók fényei kúsznak végig a sátor falán. Berregő motorok tudatják velem, hogy olyan helyen vagyok, hol a legfontosabb információ a napfelkelte és a naplemente pontos időpontja. Ha láttál már az Ulururól fényképet, majdnem biztos vagyok abban, hogy az hajnalban vagy alkonyatkor készült.

„Mosakodás nélkül fel a papucs. Indítok és negyed óra múlva ott vagyunk a hegy előtt" -alkudozok magammal laposakat pislogva.

„Áhh, inkább hagyjuk, tuti borús még ma is az ég!" Igy az alvás mellett döntöttem.

- Na, induljunk? - hoz vissza Zsú hangja a reggelbe.

- Persze, gyerünk! - válaszolom azonnal.

7.06-re volt a recepción kiírva a napfelkelte időpontja, így egy percet nyertünk a tegnapi kiíráshoz képest. Hurrá!

Megkésve érkeztünk a kijelölt autósparkolóhoz. Átcsorogtunk a japán turisták fényképezőgépei, az ausztrál nyugdíjasok kempingszékei és a dzsippjük tetején álló turisták előtt, majd észrevétlenül beparkoltunk az utolsó sorba, a hátizsákosok hálószobáknak álcázott wagonjai mellé.

A nap persze sehol - mivel felhős az ég. Néhol ki-, kikukucskál, megvilágítja nekünk az ég alját, de sugarai még csak nem is érintik az Ulurut. A japánok is leeresztik az arcukhoz tapadt fényképezőgépeiket, főleg miután két busznyi ember minden lehetséges kombinációja felsorakozott a lencsék előtt. Fél óra várakozás után beültünk a kocsiba és talán elsőként indultunk vissza a kempingbe. Ott felnyitottam egy tonhal konzervet, felkentük a sajtot a kenyérre, eltüntettük az így nyert szendvicseket, majd elmentünk zuhanyozni. Alaposan kihasználva a kemping adta lehetőségeket, 10 órakor  - a kicsekkolás időpontjában - elhagytuk a területet s az autó orrát a Kata Tjuta irányába fordítottuk.

Nyeli a kék ég alatt a szürke aszfaltot a kocsi eleje. Tőlünk jobbra a bokrok felett az Olgák mutatják sebzett vörös hátukat. Aztán az egyik domb közülük megmozdul... ...odébb mászik. Megrázom a fejem...de tovább mozdul.

-Egy púp, Zsúú, egy teve púp, ez egy TEVE, egy EGYPUPÚ TEVE! NÉZD!

Félredobom a kormányt, felkapom a fényképezőgépet s megvan. Az út, ez a hosszan kigyózó tálca, ez a légyfogó papír megint megmutatta közelről, amit látni kell Ausztráliában! A világ egyetlen országa, ahol élnek vadon tevék. A telepesek hozták be őket, majd elszaporodtak és ma már csapatostul kóborolnak könnyen megszokott új otthonukban az ozzy sivatagokban,  félsivatagokban.

Egy óra múlva már a hosszabbacska gyalogtúra kiindulópontjában álltunk. S miután meggyőzött a helyi nyugdíjaspár, hogy dobjam le a papucsot és vegyek fel bakancsot, bevetettük magunkat a Kata Tjuta, más néven az Olgák mesevilágába. A nagy melegtől és legyektől hajszolva aránylag gyorsan abszolváltuk az ausztrálok által „difficult"-nek cimkézett sétakört.

(Igy utólag azt mondanám, hogy - mivel az Olgák igazából 36 darab Uluru - utóbbit csak körbe  kellett volna autózni, a Kata Tjuta kanyon rendszerén pedig jóval többet kóborolni.)

Különleges Kreatúrák – Tüskés Ördög azaz a Moloch

Félelmetes hangzású neve ellenére a thorny devil egy teljesen ártalmatlan, lassú mozgású, kisméretű gyík. Hossza, farkát is beleértve 20, anélkül mindössze 9 cm, súlya – a nagyobb, kövérebb nőstényeknek – akár 90 grammot is elérheti! :)

195. NAP - Az opal fovaros

COOBER PEDY

Előttünk a végtelenbe nyúló Stuart út, a kék égre kent fehér bárányfelhők és a vörös talaj már jópár napja állandó hátteréül szolgál a Természet színházában játszódó előadásnak. Lassú darabot nézünk. Vezetés közben lágy, forró szél próbál elaltatni, mely néha erejét fitogtatva port szór a kerekek alá, néha pedig megrázza az álmos cserjék zörgő végtagjait. Egy kenguru rothadó maradványa közeledik felénk, körötte sasok hajlonganak. Odébb varánusz emeli magasra fejét a sárga fűben. Villás nyelvének finom mozgásával mesél a körmei alatt fekvő dög szagáról. Állat tetemek sorakoznak az út két szélén, testüket még nem kezdték ki a varjúcsőrök. Hajnalban vadászhatták le őket az erre járó kamionszerelvények. Zenét hiányolok. Elhajtom az apró legyeket a rádióról és adást keresek. Csak súg. Fejemben szólal meg a vadnyugat jólismert, elnyújtott szájharmónika hangja. Fütyülni kezdem halkan. Aztán egy benzinkút suhan el baloldalunkon. Mellette a néptelen kemping nyikorgó névtáblája „24 órás melegvíz, zöld gyep" felirattal csalogatja az utazót. Vendéget várva támaszodik kapujában egy kövér fehér asszony.

Messze, az ég és föld békés átmenetét hőségtől remegő dombkupacok zavarják meg. Ahogy közelednek, tisztán látom, hogy emberek bontották meg az egységet. Rég elhagyott kerítések, rozsdásodó birtoktáblák mellett „porszívó" teherautó áll vas lábakon. Alatta óriás táblára mázolt fakó, fekete betűk: COOBER PEDY.

Rákanyarodunk a széles, poros bekötő aszfalt útra. Kóbor kutyák kísérnek egy rozoga motelig. A település benzinkútján vastag kabátba öltözött bennszülöttek lesik az újonnan érkezőket. Kezükben gyűrött papírzacskóból kikandikáló borosüveg, szájukban sodort cigaretta árulkodik életükről. Amerre nézek, mindenfelé bunkerek - színes táblákkal opálbánya múzeumot hirdetnek. Lerobbant, öreg autók, porba süllyedt gumijaikkal fokozzák a világvége hangulatot. Ropogva aprozódnak a kavicsok a kerekek alatt, ahogy begurulunk egy bányamúzeum elé. Több órás vezetés után, hűlni hagyhatom a kocsit. A motortérből jövő sistergő hang az autó háláját súgja fülembe. Abban a pillanatban, ahogy belépünk a múzeumba a hely szelleme a század elejére röpít minket s ezzel elkezdődik a történet:

Négyen voltak. Amikor elindultak, ha becsukták szemüket, még sárgán csillogó aranymezőkről álmodtak. Hetekkel később, a sivatag közepén, lázálmaikban csak kristálytiszta vizű oázisokat láttak. Éjt nappallá téve már az aranynál is nagyobb értéket: vizet kerestek. A kölyök először azt hitte ismét a szeme káprázik, amikor észrevette, hogy körötte a földet, amerre csak a szem ellát, harsányan csillogó foltok borítják - mintha az égbolt csillagait szórták volna köré... Igy fedezte fel a 14 éves William Hutchinson 1915 januárjában Ausztrália legbőségesebben termő opálmezejét... A természet azonban nem adja könnyen értékeit. A meggazdagodni vágyóknak könyörtelen körülményekkel kellett szembenézniük. A nappal száraz, forró (50 C fokos) levegő éjszaka akár nulla fokig is lehül. Eső egész évben alig esik, a perzselő hőség mindent pillanatok alatt felszárít, mindenből kiszívja a nedvességet. Sehol egy fa, egy árnyék, csupán néhány fűcsomó és sivatagi bokor képviseli a növényvilágot. Itt aztán nem terem meg semmi s nem lehet legeltetni... Az élelmet és a vizet ezért hosszú éveken keresztül messziről s embert próbáló körülmények között kellett a helyszínre szállítani.

Élet a föld alatt

Coober pedy, azaz fehér ember a lukban. Igy ismerték az őslakosok az opálmezőn kialakított első európai bányatelepet. A föld alatt, a bányában ugyanis hűs a levegő. Egész évben állandó, 25 fokos. A bányászok és családjaik már kezdetben is inkább a bányákba húzódtak a meleg elől, később pedig külön lakótereket vájtak a földbe. Az 1920-ban hivatalosan is Coober Pedy névre keresztelt városban a lakosság hetven százaléka ma is a föld alatt él - lakik és dolgozik. Az utcákban a bejárati ajtók mögött csak kopár, vörös homokbuckák látszanak. Az ajtón belépve, s néhány lépcsőn, esetleg egy lejtős előszobán végigmenve azonban modernül berendezett, tökéletes lakásban találja magát a vendég. A földön vastag szőnyegpadló, a tágas nappaliban kanapé, televízió, a meleg narancssárgás-vörös falakon festmények, a karnisról behúzott függöny lóg. Tökéletes az illuzió. A konyha fából készült beépített bútora kellemes hangulatot teremt az esti családi vacsorákhoz. A hálószobában, a puha ágyba bújva pedig biztos lehetsz benne, hogy álmodat nem zavarja meg a szomszédok veszekedése vagy az utca zaja... Gyarapszik a család, külön szobát szeretnének a gyerekek? Semmi gond! Egy nap alatt kész az új helység, ott, ahol szeretnéd és akkora amekkorát szeretnél. S ha egy picit szerencsés is vagy, még a munkálatok árára valót is meglelheted a lakásbővítés során. Bár a város területén a bányászatot a múlt század végén betiltották, a lakásbővítések továbbra is engedélyezettek - így eshetett meg, hogy egy 82 éves egyedülálló férfinak 84 szobás lakása lett!!! 

p

Az opál fővárosa

Coober Pedy mára modern bányavárossá s a világ legnagyobb opáltermelőjévé nőtte ki magát. A bányászaton kívül napjainkban a turizmusra is jelentős hangsúlyt fektetnek. Ennek jegyében több egykori bányát is múzeummá alakítottak, ahol bemutatják a környéken található opálfajtákat (fehér, fekete, dupla, tripla, szikla), elmagyarázzák mi teszi őket értékessé (a szivárvány színeiből minél több ragyogjon a kőben) és melyik is közülük a legértékesebb (a fekete opál), bemutatják a korabeli és a modernkori bányászati módszereket, és az opál „feldolgozásának" (megtisztítás, lecsiszolás, stb.) folyamatát. Föld alatti lakásokba is lehet látogatást tenni, sőt a kempingek, hotelek, motelek kínálatukat föld alatti szállásokkal is gazdagították.

A bányászat során azonban nem csak anyagi értelemben vett értékeket, hanem hatalmas eszmei értékkel bíró „tárgyakat" is találtak - a 120 millió évvel ezelőtt belső-ausztrália területén hullámzó jeges tengerben élő ősállatok fosszíliáit. Igy aztán a bányamúzeumokban a tintahalak, szivacsok, tengeri csillagok lenyomataival, valamint hatalmas ősdelfinek és cápák csontvázával is találkozhatunk.

Feljött a Hold, legördülnek a függönyök. Holnap napfelkeltével indulunk Uluru és Kata Tjuta felfedezésére...

2007-05-11 Rockhampton - Queensland

Macs, Safi

IGY TELT A 194. napunk - Coober Peddy fele

Orrorottól nem messze ébredtünk. Egy golfpálya melletti piknikező helyen, vörös gumifák árnyékában reggeliztünk, kacsák totyogtak körülöttünk, ludak gágogtak, papagályok rikoltoztak. Reggeli után bevezettünk Port Augustába, ahol bevásároltunk, neteztünk a könyvtárban egy órát (ingyenes!), megnézegettük a csillogó-villogó öreg autókat, valami veterán autós találkozó lehetett a városban, mert az ország összes államából összegyűltek az eseményre a járgányok.

A nap hátralevő része ismét vezetéssel telt, sötétben, 8 körül gördült be autónk az opálvárosba, Coober Pedybe. A hajléktalan részeg Abok nem túl bizalomgerjesztő látványa bekergetett minket egy kempingbe így kivételesen elit körülmények között töltöttük az éjszakát.

IGY TELT A 193. napunk - Kings Billabong

Ausztrália legfontosabb folyójának, a Murray rivernek partján, egy Mildura nevű kisvárosban ébredtünk. Hangulatos hely, tágas sugárutakkal, füves parkokkal, árnyas fákkal, néhány százéves házikóval, segítőkész emberekkel. A folyón – bár már csak a turisták kedvéért – de még ma is közlekedik két, száz éves hajó, hajdan, az utak és a vasút kiépítése előtti időkben, ezekkel a forgólapátos gőzhajókkal szállítottak mindent az Ausztrália elhagyott vidékeire létesített birkatelepeken élők számára. De mi valójában nem is a város, és nem is a gőzhajók, hanem a folyó-vidék kedvéért szakítottuk meg észak felé tartó utazásunkat. A Murray itt New South Wales és Victoria határánál termékeny, vörös földön halad keresztül. Az emberek pedig, kihasználva a talaj és a víz adta lehetőségeket, csodálatos borvidékeket teremtettek az eladdig kopár dimbes-dombos tájon. Szorgalmuk megjutalmaztatott, kiváló minőségű szőlő terem a domboldalakon, s mára már Ausztrália legjobb borai e vidékről származnak. Persze a tokaji borvidéken és az iszkaszentgyörgyi szőlőtőkék között töltött kellemes napok, hetek árnyékában a Murray borvidék labdába se rúghat, így a telt ízű shiraz bor kristálypohárból való kortyolgotásának néhány napos programját is kihúztuk naptárunkból. E helyett a folyó árterének megismerésére szántuk egy napunkat, s a mildurai turistairodában szerzett térképek, anyagok áttanulmányozását követően a Kings Billabong Wildlife Reserve-et választottuk ismerkedésünk helyszínéül.

Eleinte óvatosan lépkedtünk az ágaikat állítólag a legváratlanabb pillanatokban, látszólag minden ok nélkül elhullató vörös eukaliptuszfák alatt, de a környék nyugodtsága, a madarak csivitelése hamar elterelte figyelmünket e veszélyről, és élvezettel sétáltunk a nádassal szegélyezett Kings Billabong, azaz az egykor a Murray-en hajózó King kapitányról elnevezett lápvidék, maradványtó mellett. Vizi patkányt, temérdek vizi-madarat volt szerencsénk látni, miközben mélyeket szippantva a friss levegőből sétáltunk a kijelölt ösvényen.

Megtaláltuk a dús növényzet között megbúvó vadlest is, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a kiszáradt fatörzsekkel teletűzdelt tavacskára. Elnézdegéltünk egy darabig, közben a falakra ragasztott madárhatározót tanulmányozgattuk, mit láttunk, s mit láthatnánk még, ha szerencsések volnánk. Sok újdonságot azonban már nem mutatott aznapra a vidék, de azért túránk végeztével elégedetten huppantunk be az autóülésbe, s folytattuk utunkat Ausztrália közepe, a világ vége felé.

2007. május 7. Matilda Highway

192. Nap - évezredes találkozóhely, Mungo

A különböző Abo törzsek (s ezt régészeti leletek tömkelege bizonyítja) már évezredekkel ezelőtt találkozó helyként használták a Mungo tó partvidékét. Ahogy mi Budapesten, „a Moszkva téren az óra alatt kedden nyolckor” vártuk egymást annó, úgy ők „a vörös gumifa levele hullatása után két héttel a tó partján” találkoztak egymással, s osztották meg tapasztalataikat, kalandjaikat, esetleg cserélték el egymás között tárgyaikat... Úgy tűnik a Mungo vidéke magában hordoz egyfajta különleges találkozóhely szellemet, mely az ember háta mögött keveri a lapokat...

A nemzeti parkban töltött harmadik, utolsó napunk reggelén ugyanis alig nyitottuk ki csipás szemeinket, mikor a sátrunk felé közeledő léptekre lettünk figyelmesek. Macs, aki már az autóban pakolászott, óvatosan kandikált ki az autó mögül, s közben az égiekhez fohászkodott: nehogy túlságosan közlékeny ausztrálok támadjanak... Amint megpillantotta a közeledő párt, arcán széles mosoly terült el, a szívét kissé összeszorító enyhe rémület nyomtalanul elpárolgott, és kitárt karokkal ment látogatóink elébe. Moncshoz és Labanchoz volt szerencsénk! Az éj leple alatt besettenkedtek a kempingbe és majdnem közvetlenül mellénk parkoltak le! Nagyon megörültünk egymásnak, egymás szavába vágva meséltük kalandjainkat, kérdeztük a másikat, ki merre járt... Hosszúra nyúlt az aznapi közös reggelink, miközben kupacba gyűltek a falevelek az asztalunkon...

2007. május 6. Mt. Isa után

191. Nap - Mungo Nemzeti Park

„Elvadult tájon gázolok,

ős, buja földön dudva, muhar...”

jut eszembe Ady versének e két sora, ahogy a 15.000 éve kiszáradt, egykori Mungo tó fenekén kószálunk. Itt, hol hosszú évezredeken keresztül friss édesvíz hullámzott, ma csenevész bokrok kűzdenek a kiszáradás ellen a szikkadt talajon. Napszítta, hófehér csontok hevernek mindenütt – koponyák, lábszárcsontok, sőt, az egyik bokor tövéből egy kenguru görcsbe rándult ujjai merednek felém... Elérvén a tómeder szélét holdbéli táj fogad: a kopár, szürke domboldalt szépen rétegezett sárga, vörös és zöld agyag kúpok, kémények tarkítják, egyik-másik tetején kékes-zöld bokor díszeleg. Hirtelen, az egyik kúp mögül előballag egy emu, majd még egy! Egészen szürreális jelenet! Mintha a jurassic park forgatása után itt maradt ősállatok léptek volna elénk, vagy mi magunk váltunk volna részesévé egy időutazásnak. Talán már azon sem lepődnénk meg, ha a homokdűnék árnyékából a két-háromszor ekkora ősemu, a Genyornis tűnne fel, vagy ha a bokrok között orrszarvú méretű és alkatú Zygomataurusok rágcsáló fogaikkal vastag faágakat ropogtatva ingatnák gigászi fejüket. Egyikük erszényéből tán kikandikálna a kicsinye, de hiába szorult kis agy és sok-sok levegő hatalmas fejébe, annak súlya mégis majd’ a földre húzná az oltalmat jelentő anyai erszényből a kis óvatlant. Mindeközben a távolban hat méteres óriás kenguru menekülne szökdécselve a színesre mázolt fekete bőrű emberkék hegyes nyilai elől......

De mindez már régen volt, nagyon régen. Az elmúlt hetvenezer évben jelentősen megváltozott itt az éghajlat, az éltető vizet szolgáltató tórendszerek kiapadtak, a tavak körüli zöld fűvel borított éden félsivataggá alakult. A valaha itt élő ősállatok évezredekkel ezelőtt kihaltak, az Abokat pedig az európai telepesek üldözték el földjeikről, otthonaikból – nem is olyan régen. De a Föld, az Élő Bolygónk nem felejt... s a figyelmesek előtt néha felfedi titkait, színes és izgalmas történeteket mesél...

 A Mungo tó keleti partján ma látható, félhold alakú, a kínai falként elhíresült agyag és homokdűnét (a holdbéli tájat) az évezredeken keresztül nyugatról fújó szél alkotta: építette és koptatta. E terület a régészek számára aranybányának bizonyult. Százával kerültek elő a különböző ősállatok, halak, rovarok, hüllők, madarak, emlősök maradványai, valamint az ember jelenlétének, településeinek bizonyítékai. A 15. és 37. ezer éve itt lerakódott agyagréteg zöld, a 37 és 60. ezer közötti barnás – e két rétegből kerül elő a legtöbb régészeti lelet, mely az akkori életfeltételekről, környezetről és az Abo-k akkori életéről és szokásairól tanúskodik.  

Fellelkesítenek minket a kirakott ismertető táblák, hogy néz ki a Zygomataurus és hogy az óriás kenguru nyomott pofájának koponyacsontja, milyen a többtízezer éves tűzrakások nyoma, és a figyelmeztetések: minden csontot, Abo emléket hagyjunk ott, ahol találjuk! Kis naívan azt gondoljuk, a kínai falon egy régészeti-lelet mező kellős közepén találjuk magunkat – s ez valószínűleg így is van, csak értő szem kell a felfedezésükhöz, megértésükhöz... Egy órán át hiába kutatjuk az ősi  csontokat, egyet se találunk, csupán csak nemrég elhullott kengurú csontvázakat. Séta közben azonban szebbnél szebb sziklaformációkat láttunk, ezek bőven kárpótolnak minket.

 A világörökség Willandra Tavak Régió részét képező Mungo Nemzeti Park managelésének lehetőségét mára visszakapták a hajdan itt élő Aboriginalok: a Paakantyi, Ngyiampa, Muthi Muthi népcsoportok. Nem túl sok pénzzel, de nagy odaadással és jelentős segítséggel két, az alapvető szükségleteket kielégítő kempingező helyet, egy információban gazdag kulturális központot, néhány kellemes sétautat, 4 kerék meghajtású túraútvonalakat és egy hetven kilométeres, bármilyen autóval abszolválható körutat alakítottak ki a park területén. Utóbbi, az általunk is bejárt, a tófeneket keresztülszelő, majd a hajdani tavat szinte teljesen megkerülő autós körút során (melyhez jól használható, a térség egyes jellegzetességeit 39 megállónál elmagyarázó, térképes brossúrát kaptunk) megismerhetjük a környék közelebbi múltját, az európai birkatartó telepesek és az állataik által a környezetben okozott károkat és a rehabilitációs zónában megtekinthetjük a tómedret még kétszáz évvel ezelőtt benépesítő, azóta kipusztult ciprus fenyőket. A fák sorsát igen fontos tulajdonságuk pecsételte meg: nem támadják meg őket a termeszek. A környéken ezért mindent ebből a fából építettek, a házakat, birkaólakat, kerítéseket... a fák száma szép lassan nullára csökkent. Most újbóli betelepítésével próbálkoznak... Érdekes az ember. Először mindent felhasznál, felél, tönkretesz, megöl, aztán óriás összegeket költ a rehabilitációra, a saját pazarló életmódjából fakadó egyensúlytalanságok helyreállítására. Így vagyunk mindennel. Nem előre gondolkodunk, hanem utólag próbáljuk helyrehozni a néha már helyrehozhatatlan dolgokat is.  

2007. május 1. Mataranka kemping

190. NAP - Ez már "Valabi"!

  Néma csend borul az ausztrál tájra. Előttem a gyertya lángja kitartóan hadakozika hűvös őszi szellővel. Viasza, mely lassan mászik az asztalon, az éjszakai lepkéknek halált hozó leszállópálya. A ritmusosan mozgó gyertya fénye a mai nap eseményeinek képkockáit mozgatja fejemben. Ott van, megvagy végre! - mutatok az út baloldalától pár tíz méterre lévő, felénk forduló fülek felé. Ez már „walabi"! - kiáltja mosolyogva Zsu, ahogy felfedezi az itatók szélénél álló wallabykat. Hirtelen fékezek, amivel a jó pár órája nyomunkban lévő porfelhőt némi előnyben részesítem. Fulldokolva átmászunk rajta, megközelítjük a vadkerítést, ahogy csak lehet, arcomhoz emelem a gépet, és lövök. Három hét után elkészült az első kenguru fotója a vadonban... Aztán újra erős fék. Tolatok. A puha vörös homokban könnyen kiforognak a 4000 köbcentis motor által hajtott hátsó kerekek. Az úttól nem oly messze négy sas lakmározik egy óriási szürke kenguru maradványán. Zsunak tátva marad a szája s mire a fényképező géphez nyúl, a madarak hatalmas árnyékot vetve odébbszállnak. Aztán három órás offroad után behajtunk a nemzeti parkba és elfoglalunk egy kemping parcellát. Ebéd készítés közben egy négy méter magas forgószél közelít felénk, de ijedt arcomat látva az utolsó pillanatban kikerüli a főzőedényünket. Kész van az ebéd, nekilátunk... A falat majd kiesik a szánkból, amint két kenguru ugrál sietve a mosogatás céljára kitett tartályokhoz inni, egészen közel hozzánk. Egy idősebb pár komótosan odabattyog és megnyitja nekik a csapot. Nem fotózunk, megvárjuk, míg idejönnek hozzánk :) De nem jönnek. Miután szomjukat oltották, kiugrálnak a kemping területéről. A kajamaradékot edénykocogtatva teszem ki a tányéromra. Erre a jelre egy csapat rigóféle érkezik asztalunkhoz. Meglepetésemben megdermedve nézem őket,  bal kezemben egy szelet kenyeret tartva. Rikoltozva kérik. Aztán az egyik megelégeli mozdulatlanságunkat, felszáll a kezemre, és kikapja a kenyérszeletet belőle. Eközben a többiek már az asztalról követelik Zsutól a falatot. Miután jól laktak, elégedett mosolyt csal arcunkra a látvány, ahogy szorosan egymáshoz bújva ülnek fölöttünk a fűzfaágon és csőrüket tisztítják, tollászkodnak.

Leégett a második gyertyám is, a hajam tele lepkével, a belső órám éjfélt mutat. Bebújok a sátorba és álmodom tovább a mai napot.

2007. április 20. Mungo NP.

IGY TELT A 189. napunk - vezetessel

 Vezettünk a Murray folyó partján, néztük az águkat váratlanul hullató vörös gumifákat, Robinvale-ben interneteztünk, mostunk, vásároltunk, programot terveztünk... és már el is ment a nap. A város határától nem messsze, az autónkban aludtunk.

Kulonleges Kreaturak - Kacsacsoru emlos

 Személyesen a Healesville-i állatkertben volt szerencsénk egymáshoz. Leginkább nekünk hozzá, a kacsacsőrű emlőshöz. Erről a találkozásról az „így telt a 185. napunk"-ban már beszámoltam, de mivel ez a kis állat talán Ausztrália legkülönlegesebbike, arra gondoltam, senki nem bánja, ha egy picit több figyelmet - és egy külön írást - szentelek neki...

A kacsacsőrű emlős - bár mint neve is mutatja, emlős állat - mégis tojással szaporodik! Miután a kicsinyek kibújtak tojásaikból az anyjuk szoptatja őket. Csakhogy nincsenek mellbimbói! A tej az anyaállat hasának kitágult bőrpórusain szivárog a kölykök éhes szájába... A kacsacsőrű emlős kelet Ausztrália és Tazmánia kristálytiszta, nem szennyezett folyóiban, patakjaiban - illetve a folyópartba ásott odúkban él. Apró vízi élőlényekkel táplálkozik, melyeket a pofájában a felszínre visz és ott fogyasztja el őket. A víz alatt szeme, orra és fülei mindig csukva vannak, zsákmányát a kacsacsőrre emlékeztető állkapcsán található apró elektronikus rezgés-érzékelők segítségével találja meg.

A kacsacsőrű még egy, az emlősök körében szokatlan tulajdonsággal bír: a hímek hátsó lábán éles, MÉRGEZŐ karom található. Ennek funkciója egyelőre nem még nem világos. Se védekezésre, se zsákmányszerzés céljából nem használják az állatok, úgy tűnik csak két hímnek a nőstényért és a territóriumért vívott harca során van jelentősége - egymást próbálják megsebesíteni vele. Párzási szezonban a hímek 3-7 km. hosszú folyószakaszt tulajdonítanak sajátjuknak, e területet védik, s naponta többször ellenőrzik, nem tette-e be a lábát másik hím a területükre...

A hímek, melyek némileg nagyobbak, mint a nőstények, kb. fél méteresre nőnek, súlyuk mintegy két kiló. Észak-Ausztráliában, közel az egyenlítőhöz kisebb, délen, Tazmániában nagyobb egyedek élnek.

2007. április 29. Mataranka előtt

IGY TELT A 187-188. napunk - Great Ocean Road

Melbourne-től délre található az a több, mint kétszáz kilométeres tengerparti út, amelyet Great Ocean Road-ként emleget Ausztrália. Szeretjük a tengerpartokat, legyen az homokos, kavicsos, sziklás, mindegy, hogy csendes hullámok nyaldossák, vagy óriásiak ostormolják. Ez az út csak szép lehet. De vajon mennyivel szebb, mint az a szinte ezer kilométer, amin végigautóztunk Sydney-től Melbourne-ig? Kíváncsian vártuk a meglepetéseket...

Anglesea-ban ébredtünk. Gyors reggeli után rögvest elindultunk az ígéretes tengerparti úton. Húsz kilométer vezetés után Aireys Inlet nevű falucskában fel"túráztunk" a világítótoronyhoz. Kellemes kis séta volt: az Óceán mélykék, a torony vakító fehér, a homokkő-szirt pedig selymesen sárga. Folytattuk utunkat.

Hol a tengerpart szintjénél, hol felette vagy ötven méterrel kanyarogtunk a szerpentineken, meg-megálltunk a kilátópontoknál, fényképeztünk, és tervezgettük, a Great Ocean Road melyik szakaszánál töltsünk el több időt. Választásunk végül Lorne-re esett, ahonnan kiváló autós túrát ajánlott mind az LP, mind az utunk során egy információs irodában beszerzett turistáknak szóló brossura (igaza van Viktoréknak, a majd' minden városban megtalálható, igen színvonalas anyagokkal rendelkező Visitor Centerekbe mindig érdemes betérni.) Vásároltunk némi főznivalót egy szupermarketben, majd lekanyarodtunk az Ocean Roadról, a kontinens belseje felé, megtekinteni az itt őshonos, hangulatos eukaliptuszerdőt, és az Erskine vízesést. Egy pihenőben félreálltunk, megebédeltünk (zöldséges omlett, friss kenyérrel!), s tele pocakkal indultunk a vízeséshez vezető, kevesebb mint egy kilométeres kis erdei sétára. A kiindulópontnál néhány szót olvashattunk a zuhatagról, és megnézhettünk egy fekete-fehér, múlt századi fotót: angol uriemberek és úrhölgyek pózolnak egy, bár keskeny, de bővízű vízesés előtt. Érdekes, hogy nem halljuk a víz zúgását. Pedig elég közel lehetünk - elmélkedett Macs miközben ereszkedtünk lefele a szurdokban. Valóban nem kellett sokáig gyalogolnunk, hogy megpillantsuk: a mintegy 30 m. magas, mohával benőtt sziklafalon a beígért zuhatag helyett picinyke vízerecske csordogált...

E kalandnak sikerült annyira elkedvetlenítenie minket, hogy úgy döntöttük, a többi ajánlott „látványos utat" és „látványos kilátópontot" inkább kihagyjuk és egyenest a környék leghíresebb helyszínére - a 12 apostol nevet viselő sziklaformációkhoz autózunk. (Az alakzatokat korábban a „koca és a kismalacok" névvel illették, idővel azonban átkeresztelték e méltóságteljesebb névre...). Sikerült is még épp naplemente előtt odaérnünk. Kellemesen csalódtunk. A hely valóban lenyűgöző. Különösen ebben a késő délutáni órában. A lemenő nap sugarai narancssárgára, rózsaszínűre, vörösre festik a tájat, a több száz méteren húzódó, meredek, magas, sárga homokkő sziklafalakat és az előttük álló sziklatömböket - a 12 apostolt. Közülük már csak hét dacol az Óceán hatalmas hullámaival, a viharos szelek ostromaival. És állítólag ezek is évente kb. 3 centiméterrel vékonyodnak.

Miután besötétedett, szép lassan kiürült a hatalmas parkoló, s Macskával kettesben maradtunk. Elvackoltuk magunkat az autóban és mély álomba szenderültünk.

Reggel hétkor kopogtatásra ébredtünk. „Good Morning! Good Morning!" - szólongatott minket egy nagy bajuszos ranger. Ha negyed órán belül nem szedjük össze magunkat, 300 dollárra megbüntet, illegális kempingezés miatt - mondta, és odébállt. Mi gyorsan összekapkodtuk magunkat és lesiettünk megnézni az apostolokat napfelkeltében. A napnyugta jobb. Sokkal. Akkor a nap fénye beragyogja a sziklafalat, míg hajnalban egyáltalán nem.

Néhány száz méterrel nyugatabbra a Loch Ard Gorge területén barangoltunk még vagy két-három órát. Út közben megismerkedtünk a Loch Ard hajó 1878-as zátonyra futásának történetével és helyszínével, a tengerpart geológiájával, élővilágával, és még néhány különleges formációval - a legfantasztikusabb közülük a blowhole. Itt az Óceán egy hosszú, 100 méteres alagutat mosott ki magának a homokkő-falba. Az alagút egy kis öbölbe torkollik, ahová a nyílt óceán felől érkező hullámok mennydörgésszerű robajjal törnek be...

Dél körül már újra az autóban ültünk és vezettünk észak, Ballarat felé. Az 1850-es években gazdag aranymezőket találtak a környéken, melyet így aranyásók ezrei népesítettek be. Ballarattól nem messze létesítették a Sovereign Hill Történelmi Parkot, ahol egy tipikus XIX. századi aranyásó várost építettek fel a turisták kedvéért és ahol korabeli ruhákba öltözött színészek teremtenek igazi aranyásó hangulatot. A helyszínre érve azonban megtudtuk, hogy a belépő közel 30 dollár, ezt Macskával már soknak ítéltük így inkább folytattuk utunkat észak, a Murray folyó felé... (Később megtudtuk, Moncs és Labanc megnézték ezt az „élő múzeumot", tetszett is nekik, reméljük írnak is az élményükről).

2007. május 1. Mataranka kemping

186. NAP - Melbourne

 Piiii, piiii, piiiii!!! „Mi ez a sípolás?" - nézünk értetlenül egymásra és fel a plafonra Kovival. Piiii, piiii, piiiii!!! A falak és Kovi elhomályosulnak körülöttem. Hol vagyok?? Piiii, piiii, piiii! Lassan jut el a tudatomig, hogy ez az ébresztőóra hangja. Kitapogatom fejem fölött, a sebváltó környékére helyezett mobilomat és kikapcsolom az ébresztőt.

A városközponttól nem messze, egy kertvárosi utcácskában húztuk meg magunkat éjszakára, és még a munkába siető embereket megelőzve, csendes, nyugodt hajnali órában gondoltuk rendbeszedni magunkat. Hálószobánkat ripsz-ropsz személyautóvá alakítottuk, melyet a parkolóóra mentes kis utcácskában hátrahagyva indultunk a városba, toronyiránt. Szó szerint. Merthogy a domboldalról, ahol aludtunk, kiváló kilátás nyílt a Melbourne központjában tornyosuló felhőkarcolókra.

Nem egész egy óra múlva már Cook kapitány szüleinek 1755-ben épített házikója előtt álltunka Fitzroy Gardenben. Korán, jóval nyitás előtt érkeztünk, így nyugodtan, kettesben tudtuk körbejárni a Cook szülők durva kőtömbökből álló, sajátos hangulatot árasztó yorshire-i otthonát. Be, ahol állítólag Cook kapitány életét bemutató kiállítást rendeztek be, ezúttal nem jutottunk.

A park évszázados fáinak árnyékából a belváros viktoriánus stílusú épületei sűrűjébe csöppentünk. A XIX. század közepén, végén emlet házak, templomok, a parlament, a vasútállomás, az egyetem, a Windsor hotel, mind-mind felújítva, szépen kifestve, eredeti pompájában tündököl. Ausztrália második legnagyobb városa egy múlt századi kisváros érzését keltené bennünk, ha nem egy ultramodern villamos csilingelése szakítaná félbe fényképezésünket - az 1866-ban épült St. Michael templom kecses formájának tükröződését a mögötte magasodó torornyház üveg falán ugyanis pont az utca - s a villamossín közepéről lehetett legjobban megörökíteni...

Igy nappali fényben legalább annyira tetszik a város, mint tegnap este, kivilágítva. uÉlvezettel kóválygunk az utcákban és hagyjuk, hogy a múlt szele meg-megcsapjon minket, megérintsen a történelem. Európai kultúra, történelem sugárzik a falak közül. Ahogy Sydney báját a szinte mindenütt jelen lévő, csillogó, mélykék víz, a tengerpartok, kellemes öblök, félelmetes sziklaszirtek adják, hiszen a történelmi városmag néhány utcácskára s a kikötőre szűkül csupán, addig Melbourne-ben egész nagy területet foglal el az 1800-as években épített városrész. Magunk se gondoltuk volna, hogy ilyen sokat jelent ez számunkra. Hamar a szívünkbe zártuk e várost, olyannyira, hogy elkezdtünk azon évődni, töltsünk-e még egy napot a megismerésével...

Délelőtti belvárosi sétánkat a bíróság épülete előtt fejeztük be, ahol felszálltunk Melbourne ingyenes turista városnéző buszára. A negyed óránként közlekedő járatnak 15 megállója van az összesen mintegy egy órás, a város fő látnivalóit érintő körútja során.

A buszról mi a 2004 óta a világörökségi listán szereplő Carlton Garden szélénél, a Melbourne Múzeumnál szálltunk le. Kb. két órát tölthettünk a múzeumban, de sajnos csalódnunk kellett. Főként az „abo" kultúra, történelem érdekelt volna bennünket, ebből azonban szinte még ízelítőt se kaptunk. A róluk szóló kiállítás csak a XX. században a fehér emberek hibájából elszenvedett borzalmaiknak állít emléket, azt is hatásvadász (fekete-fehér fényképek, nevek, körbe-körbe a falakon), de valójában nem informatív módon. Az egész kiállításból azt sikerült megértenünk, megéreznünk, hogy ugyan úgy ahogy száz és kétszáz éve senkit sem érdekeltek a helyi fekete őslakosok, ugyan úgy nem érdekelnek ma sem senkit itt Ausztráliában. Kik ők, honnan jöttek, mit alkottak, mit hagynak-hagytak hátra? Hányféle népcsoport élt a kontinensen, hányan maradtak, hol és hogyan éltek? Minderről semmit nem szól a nagyközönség előtt a kapuit 2000-ben megnyitó, magát „innovatív, a déli félteke legnagyobb" múzeumaként hirdető, melbourne-i múzeum... Azért reméljük, ennél tartalmasabb Abo kiállításokkal is találkozunk majd utunk során, addig pedig még véletlenül se próbáljuk összehasonlítani ezt egy hanoi nemzeti múzeummal, ahol a Vietnam területén élő népcsoportok múltját és jelenét volt alkalmunk tanulmányozni, megismerni. Talán 10 hetes ausztráliai utunk végére már kiállja az összehasonlítás próbáját e kontinens...

A múzeumból kijőve újra felszálltunk ingyenes buszunkra, hogy bejárjuk vele Melbourne északi, számunkra még ismeretlen részét. Aztán a Yarra folyó túlpartján, a déli oldalon szálltunk le a buszról. Melbourne-nek ez a része „fiatalabb", itt modern épületek sorakoznak egymás mellett, a folyó ezen oldalán található a kaszinó de számos kulturát terjesztő épület is, így a Nemzeti Galéria, a Viktoriánus Művészeti Központ, a Színház. Készítettünk néhány fotót a Yarra folyóról és a hátterében magasodó toronyházakról, majd visszaballagtunk az autónkhoz és továbbindultunk dél felé...

Szívesen maradtunk volna még egy napot, hisz tudtuk, rengeteg felfedeznivalót tartogat a város, érdekes kiállításokat, programokat, kellemes sétákat a parkokban, az utcákban, de végül - kellő mennyiségű idő hiányában - a továbbutazás mellett döntöttünk. Nevetségesen hangzik? Pedig nagyon komoly: az egész földkerülő utazás során időhiánnyal kűszködünk...

Az éjszakát már a Great Ocean Road első városkájában, Anglesea-ban, egy eldugott, tengerparti parkolóban töltöttük.

2007. április 28. Alice Springs.

IGY TELT A 185. napunk - Healesville Vadaspark

Pár órás vezetés után dél körül érkeztünk a Melbourne-től kb. 80 kilométerre keletre, a Yarra völgyben található Healesville Vadasparkba. Muszáj volt ide ellátogatnunk, LP-nk szerint ez ugyanis az egyetlen hely egész Ausztráliában, ahol még a víz alatt is megfigyelhetjük a kacsacsőrű emlős (platypus) életét, viselkedését! Kell ennél több magyarázat? :)

Belépés után rögtön az akváriumukhoz siettünk, annál is inkább, mivel tudtuk, hogy a gondozójuk épp akkor tart előadást. Végighallgattuk az ismertetőt, miközben a háttérben úszkáló két kis kacsacsőrű emlőst figyeltük. Annyira mókás és hihetetlen ezeknek az állatoknak a kinézete, hogy amikor valaki 1789-ben először Angliába vitt egy platypus tetemet, csalással vádolták, azt gondolván, hogy több állat különböző testrészeiből összevarrt bundával próbálja rászedni a nagyvilágot. Mosolyogva néztük, ahogy helyes kis fejét jobbra-balra ingatva, csukott szemekkel úszik a víz alatt. Mozgása kissé esetlen, idő kell hozzá, hogy észrevegyük valójában mi olyan furcsa benne: mint egy kutya - mellső lábaival kapálódzva hajtja magát! Mikor a vagy tíz méter hosszú akváriumának végére ér, felúszik a víz felszínére ahol a kellően magasra nőtt egyének végre belenézhetnek apró, fekete gombszemébe és megcsodálhatják víztől csillogó, kacsacsőrszerű állkapcsát...

 Rettenetesen megéheztünk Macskával az előadás végére, úgyhogy gyorsan kerestünk egy büfét az állatkert területén, ahol rohamtempóban csillapíthattuk éhségünket, sietnünk kellett ugyanis, mert fél óránk sem volt már, hogy kezdődjék a MADÁRSHOW! Míg bekapkodtuk a sültkrumplinkat elnézegettük, ahogy egy furcsa kinézetű, vékony, hosszú, kampós csőrű, tyúk méretű madárcsapat eltünteti a szomszéd asztalokról az ott hagyott maradékot, kicsipegeti a tányérból a salátalevelet, kiszürcsöli a pohárból a bort... Később megtudtuk, hogy ausztrál fehér ibis-ekhez volt szerencsénk.

Már amikor megvettük a belépőjegyet a parkba, akkor figyelmeztettek minket, hogy a madárshowra időben kell érkezni, mert a későket nem engedik be az előadásra. Ezért aztán már kezdés előtt 10 perccel elfoglaltuk helyünket - az előkelő második sorban - és türelmetlenül vártuk a bemutatót. Időben kezdődött. A kb. 40 perces előadás során öt féle ragadozómadarat ismerhettünk meg, egy vadász-sólymot, két féle sast (egyikük Ausztrália legnagyobb madara, a wedge-tailed eagle - ék alakú farkú sas - volt), egy baglyot és egy halászó madarat. Hihetetlen mozgalmas előadásnak lehettünk szemtanúi. A madarak néha a nézőközönség feje felett 10 centire szálltak el, hogy megpihenjenek gondozójuk vastag kesztyűs bal karján. A vadászsólyom röptében kapta el a falatot, sőt, el is fogyasztotta azt, míg szárnyaival vitorlázott a levegőben. Az álmából ébresztett éjjeli bagoly szegény kitartóan forgatta szinte 360 fokos körben a fejét, meresztette a szemét, de egyszer bizony nem sikerült kiszúrnia a pár tíz méterre karját lóbáló gondozót és az egyik épp a hátsó korlátot támasztó néző mellé telepedett, ügyességéért követelve a jutalomfalatot... Az egyik sasról megtudtuk, hogy nem csak a levegőben, és a fákon, hanem a földön is szeret időzni, sőt, hogy kedvenc csemegéje a madártojás. A piszok kilopja más madarak fészekből, leviszi a földre és egy kő segítségével FELTÖRI! Ezt a műsorszámot be is mutatták nekünk egy mű tojás segítségével.

Az ék-farkú sasról kiderült, hogy dögevő, s hogy itt Ausztráliában ő végzi a keselyűk dolgát - merthogy utóbbiak nem élnek a kontinensen. Az utolsó madár pedig bemutatta, hogy mennyire öntörvényűek tudnak lenni - vagy öt percet kellett várni rá, míg hajlandó volt a színpadra jönni, addig inkább a fák fölött körözött, el-eltűnt, majd visszatért, élvezte a repülés szabadságát. Ő volt a halászmadár, hatalmas csobbanással tűnt el a rét közepén kialakított mesterséges tóban az oda dobott csillogó ezüst halacska után... Majd egy körrel később reptében megrázta magát, mint ahogy a kutyák teszik, miután kijöttek a vízből s fejük búbjától a farkuk végéig megmozgatják magukat, hogy lerázzák a vizet. Ugyan ezt csinálta ez a madár a levegőben :)

Levezetésképpen még elsétáltunk a Tazmán Ördögökhöz, ahol a látogatóktól üvegfallal elválasztva négy, fél évesnél fiatalabb ördögfióka játszadozott a fűben. Gondozójuk épp etette őket, egy nyers, tollas csirkét puszta kézzel tépdesett szét a debella lányzó, s dobálta a csirkedarabokat az éhes-játékos kölykök elé, akik lelkesen fogócskázni kezdtek minden egyes csirkecafattal. A vega Macska gyomrának ez már sok volt, így el kellett búcsúznunk a tazmán ördögöktől, még bekukkantottunk a koalákhoz, aztán búcsút intettünk az egész állatkertnek és folytattuk utunkat Melbourne felé.

Még sötétedés előtt, 4 körül értünk a városba. Vasárnap lévén a parkolás még a városközpontban is ingyenes, így megálltunk a Fitzroy park szélénél és egy padon elfogyasztottuk vacsoránkat. Aztán úgy este 10-ig róttuk az utcákat, a parkokat, s fényképeztük a kivilágított várost, és lakóit. Az egyik parkban ugyanis, egy fa tövében megpillantottunk egy posszumot! Halkan, settenkedve próbáltunk közelebb férkőzni hozzá, hogy el ne ijesszük, de végül, mielőtt lefotózhattuk volna, felszaladt a fára és elbújt a lombok között. Teljesen felvillanyozva az élménytől folytattuk utunkat, majd leültünk egy mesterséges tavacska partján egy padra. Mit jelenthet ez a felirat itt a pad mellet: „ha hiányzik az életedből Valaki...." Hm. De érdekes. Társkereső pad? - vihogtunk. Hirtelen hatalmas gágogásra lettünk figyelmesek. Ludak és kacsák csapata totyogott felénk a tópartról, hangosan köszöntve minket, nyakukat tekergetve, kérdő pillantásokat vetve ránk. De kénytelenek voltunk hátat fordítani a madaraknak, hogy megnézzük, mi ez az éktelen levélzörgés a hátunk mögött. Majd leestünk a padról meglepetésünkben, a fán ugyanis, amelynek tövében padunk állt, posszumok tucatja nyomakodott, tolakodott, hogy minél közelebb kerülhessen hozzánk. Néhányan a földön csámpázva jöttek felénk, majd felmásztak a padunkra és onnan figyeltek. Macska leguggolt, majd, mintha kaját tartana a kezében, kinyújtotta egyikük felé a karját. A kis posszum pedig egészen közel merészkedett hozzá, s szimatolva kereste az eledelt... Tényleg egy társkereső padra sikerült leülnünk, csak nem olyan értelemben, ahogy először gondoltuk...

Mikor elálmosodtunk, kerestünk egy félreesőbb, csendes utcát ahol leparkoltunk, elvackoltuk magunkat és álomra hajtottuk fejünket.

2007. április 16. Melbourne és Anglesea között félúton.

IGY TELT A 182-184. napunk - vegre indulunk

-Viktori, ma kirepülnek a fészkükből a fiókák! - Sóhajt fel Zsu, ahogy reggel felül az ágyában Viktort köszöntve.

Igen, ma már biztosnak tűnik, hogy elhagyjuk Sydneyt. Az idő, amit itt töltöttünk, elég volt arra, hogy a kalandok utáni vágy újra elviselhetetlenül égesse testünket. (Akkor még nem tudtuk miféle nem kívánatos események fognak történni velünk az út vége felé) Lecsatlakoztam az internetről s a már előre bedobozolt cuccainkat komótosan bedobáltuk az autóba. Két hónapon keresztül ez a tágas, világos - Ford Skorpió méretű - Holden Commodore lesz az otthonunk. Beültünk, hangerőt adtunk s elindultunk délfelé, hogy a tervezett 13ooo km-es kört végig járjuk - az óramutató járásával megegyező irányban. A hosszú utak előtt megszokott Mc'Donalds FishMac rituálisan csúszott le a torkunkon, miközben csorogtunk ki Sydneyből a Wollongongba tartó  M1-es autópályán.

Izgatottan kerestük Viktoritól kölcsön kapott LP útikönyvben a fontosabb állomásokat, ahol meg kell állnunk. Hát nem sok érdekeset találtunk az első napra, leszámítva a kiamai blowhole-t (ez egy tenger által kimosott kút a sziklás parton, amiből akár 60 méter magasra is felszökhet a víz, ha magas a vízállás és nagyok a hullámok), Berry századeleji hangulatát sugárzó főutcáját, na meg az utunk baloldalán minket kísérő tengerpartot.

A blowhole nekünk csak alig 10 méteresre prüszkölt, amit azért izgalmas és ijesztő föld alatti robaj előzött meg. Viszont egy csapat pelikánhoz volt szerencsénk. Jópofa a sárga folt a szemük körül, pont olyan, mintha filccel odarajzolták volna. Berryben kellemeset sétáltunk, Zsu vásárolt egy hódító napszemüveget, én pedig ittam egy driver-sört a country hangulatú pub teraszán. A tengerpart mindenhol ugyanolyan volt: szép. (Azééé Törökország mészkőszikláspartja ütősebb ;) ) Az első éjszakánkat Huskinsonban, a tengerparton egy parkolóban töltöttük, ahol olyan hangos volt a hullámverés, hogy alig tudtam elaludni.

Másnap mikor feljött a nap én már kinn álltam a parton. Egy idős néni sokáig nézte a csendes vizet, majd odakiáltva hozzám megkérdezte, látom-e a delfineket. Mondom neki, nem, mert nincs rajtam a szemüvegem. Hátraszaladtam a kocsihoz, felkeltettem Zsút, felkaptam a szemcsit és visszarohantam a nénihez. Arra! -mutatja. És igen, feltűnt három delfinhát a tengeren. Néztem, néztem... tetszett. A néni motyogott valamit, megveregette a vállam és eltűnt mögöttem a bokrok között.

A napot végig vezetéssel töltöttük. Útközben Naroomában belebotlottunk egy 1881-es anglikán

templomba. Megörültünk, végre egy Épület! Sötétedés előtt megálltunk egy erdei overnight parkolóban Bodallánál. Mielőtt lement a nap, tettünk egy rövid sétát egy kijelölt ösvényen, annak reményében hogy látunk wallabyt és fekete kakadut. Ezek egyikével sem találkoztunk, viszont láttunk fekete hattyúkat.

Másnap Viktor tanácsát követve egy osztriga farmot akartunk megnézni. Túrát egy nap csak egyszer vezetnek, 11 órakor. Mi délre értünk oda...

Ezen a napon levezettünk 500 km-t és Salén töltöttük az éjszakát egy sportpálya mellett, persze megint kocsiban.

Eltelt a 3. nap is. Eddig semmi érdekes, de fel a fejjel, lesz ez jobb is. (remélem)

IGY TELT A 180-181. napunk - Kész a fék

Majd egyszer talán már nyugodtan indulhatunk el a Commodore-unkkal a nagy útra, mert már minden bekövetkezett vele, amitől féltünk. Megvettük, elhoztuk, másnap nem indult. Az ideg. Jó tanácsokat kaptunk (tegyünk bele elég mennyiségű benzint), így később elindult, aznap használtuk, következő napon viszont elment a fék. Az ideg. Elvittük szerelőhöz, reménykedtünk, hogy 200 AUD-ból meglesz és még aznap megcsinálja. Igy is nézet ki. - Elkoptak a fékpofák, kicserélem, félóra, várjunk és mehetünk. - mondta a szerelő. Ez volt tegnap reggel 9.00 órakor. Az autó azóta szervízben van és a számla 394 AUD-os.

Ma reggel nyugodtan aludtunk, mivel hogy a szerelő tegnap műszak végén azt mondta, majd reggel 10 fele hív, ha kész a kocsi. Viktor ma nem sietett a munkahelyére, a főnöke Hong-Kongba repült. A teraszon megreggeliztünk, beszélgettünk. Múlt az idő s fél 12 tájékán, Viktor tanácsára, elindultunk megnézni az autót. Persze a kocsi még mindig az emelőn. A srác még időt kért, jöjjünk vissza egy óra múlva. Az ideg. Ez már elég volt ahhoz, hogy Zsunak újra megfájduljon a feje és ezúttal annyira, hogy az orvost válassza. Haza mentünk s közben Ilát megkértük, szerezzen egy időpontot mára a Doktor bácsihoz. Kaptunk 16.20-ra. Közben megérkezett a telefon 3 órakor, hogy mehetünk az autóért, kész. És tényleg kész volt. Kifizettük a kínai tulajdonosnak a 394 AUD-t, 60000 Ft-ot.  És próbáltuk optimistán nézni az ügyet: legalább teljesen új a fékrendszer, és csak 2 óra munkadíjat fizettünk. Ezután elvittem Zsut az orvoshoz, végre saját kocsival. Kapott gyulladáscsökkentőt s megállapította a doki nyakizom feszességének okát: az ideg.

Este fél 6-ra érkeztünk haza Viktorékhoz s úgy döntöttünk, majd holnap reggel kezdjük meg a 2 hónapos ausztrál utunkat. Este koccintottunk az indulásra, miközben Moncs megjegyezte, hogy holnap lesz 6 hónapja, hogy úton vagyunk. Erre is koccintottunk!

Különleges Kreatúrák - Banksia

Ausztráliában, a természetet járva (és a természetbúvár könyveket lapozgatva) lépten nyomon furcsa állatokba és növényekbe botlik az ember. Persze itt, Ausztráliában többségük nem számít különlegességnek, de számunkra, akik otthon, Magyarországon is szeretik megfigyelni és megismerni az élővilágot, igazi csemegék!

Az ausztrál egzotikumok közül elsőként egy növénnyel, a Cook kapitányt felfedezőútjára kísérő angol botanikusról, Sir Joseph Banks-ről elnevezett Banksia-val találkoztunk. Végre személyesen is rácsodálkozhattunk erre, a minket a fenyőfélékre emlékeztető fára, mely csak pusztulás révén tud szaporodni. Toboz kinézetű termése ugyanis csak szokatlanul nagy hő, azaz bozottűz hatására nyílik meg s engedi szabadjára az addig vastag falai között rejtegetett egy vagy két magocskát... Jol megszemléltük a virágját, termését, levelét, majd elégedetten folytattuk utunkat. Ezt is láttuk...

A Banksiáknak egyébként mintegy 80 fajtája él szerte Ausztráliában. Hosszú, felálló tüskékkel borított toboz alakú virágjuk nektárban gazdag, ezért számos állat kedven eledele, sőt egykor még az ausztrál őslakosok, az Abo-k körében is népszerű volt, akik a tüskéket vízbe mártva nyertek édeskés üdítőitalt.

2007. április 23. Mildura

IGY TELT A 179. napunk - Ku-Ring-Gai NP

Húsvét hétfőn Moncsék hajnal 6-kor keltek, 7-kor pedig már el is indultak a Blue Montainsba. Reméltük, az ő kétnapos túrájuk jobban sikerül, mint a miénk... Ila úszni indult, meg szétnézni a városban, így hárman maradtunk közös programot csinálni. Viktor szerencsére ismét találékonynak bizonyult, így egy hosszas beszélgetős teraszon elköltött reggelit követően nem sokkal bepakolt minket az autójába és elvitt a Ku-Ring-Gai Nemzeti parkba.

Ez egy 15.000 hektáros park, 24. kilométerre északra Sydneytől. Viktornak van egy New South Wales-i túrajavaslatokat tarlamazó könyvecskéje, ebből nézett ki egy kb. 10 kilométeres útvonalat a nemzeti parkban. Eukaliptusz erdőben túráztunk, néha kis patak kísért utunkon, máskor homokkő formációk gyönyörködtettek, dumáltunk, gyalogoltunk, nézelődtünk. A patakparton mangrove fák húzódtak végig. Mielőtt ezen túlságosan meglepődhettünk volna (tudtunkkal a mangrove fák tengerparton, sós vízben szoktak szeretni lenni) Viktortól megtudtuk, hogy igen közel a tenger, a patak torkolata, ezért itt az édes víz keveredik a sóssal, ráadásul a mangrovék számára szükséges rendszeres vizsszintingadozásokat is a tenger apály-dagály mozgása biztosítja itt is. Félúton „belefutottunk” egy bisztróba, amit a térképünk bárnak jelölt. Macska legnagyobb csalódására azonban sört nemhogy nem csapoltak, de még üveges formában sem árultak... Meg kellett elégednünk kávéval és gyümölcsshake-kel. A visszaút is hasonló tájon vezetett. Legnagyobb sajnálatunkra továbbra sem láttunk se kengurút, se echidnát, se koalát a vadonban. Talán majd legközelebb! Ebéd-vacsoránkat egy indiai éttermeben fogyasztottuk el, ahonnan Viktor kedvenc kocsmájába vezetett utunk – hatalmas kertben egy óriási tölgyfa alatt szürcsölgették a fiúk sörüket (én sajnos még mindig antibiotikumot szedek, így inkább nem iszom alkoholt). Az étlapon felfedeztünk háromféle osztriga fogást. Viktor elmagyarázta, hogy az egyik natúr, citromos osztriga, a másik sonkás, a harmadik viszont parmezános, Viktor azt mondta, ő ez utóbbit kedveli leginkább. Macskával el is határoztuk, hogy ausztráliai tartózkodásunk során mindenképpen megkóstoljuk milyen is az osztriga....

2007. április 18. Swan hill előtt.

IGY TELT A 178. napunk - Koala Park

Lelkesen készülődtünk reggel Macskával egy kétnapos túrára a Blue Montains-be. Összepakoltuk minden kempingezéshez szükséges cuccunkat, majd elkezdtük lehordani őket a ház elé. Macs elszaladt a kicsit messzebb parkoló autónkért, hogy ne kelljen olyan sokat cipekednünk… Mikor beparkolt a ház elé, fancsali képpel szállt ki az autóból: elromlott a fékünk. Beesik a fékpedál… Ezt azért már olyan súlyos problémának ítéltük mindketten, hogy nem mertük bevállalni az utazást. Lehorgasztott fejjel kullogtunk vissza Viktorékhoz a lakásba. Kis brainstormingot követően meg is született új programunk aznapra: ellátogatunk a Sydney északi részén található Koala Parkba.

Elhatározásunkat tett követte, így másfél órával később már a park bejáratánál toporogtunk. Kissé riasztó volt a 20 dolláros beugró, ennél jóval barátságosabb összegre számítottunk, de hamár eljöttünk idáig, befizettük az összeget és bebocsátást nyertünk az árnyas fákkal körbeültetett parkba. A koalapark elnevezés egy kissé megtévesztő, hisz valójában egy, az ausztráliai őshonos állatokat bemutató kisebb állatkertet takar. Megnéztük a kengurúkat, a hozzájuk hasonló csak kisebb és szürke wallabykat és wallaroo-kat, láttunk Echidna-t (hangyász sün - erszényes ez is), megnéztük a wombatot, ami egy spaniel méretű rágcsáló, és jól megsimogattam egy tiz éves, nőnemű, pihe-puha koalamackót. Simogatás közben persze sokmindent megtudtunk erről a kis erszényes alvómaciról a gondozójától. A nap 24 órájából 19-at átalszik, vadonban 8-10, fogságban 10-15 évig él, évente egy kölyke születik, a popsiján pedig egy „beépített kisszéket” cipel, ezért aztán nem zsibbad el a farpofája a faágak naphosszat tartó támasztásától... Az idő nagy részét ugyanis a fák tetején szunyókálva, eszegetve tölti, néha azonban lemászik a földre, ahol – bár egész jól fut, sőt még úszni is tud – könnyen áldozatává válik a kutyáknak, dingóknak... Egy időben bundája miatt az emberek is vadászták, volt, hogy egy évben háromszázezer koala szőrméjét hajóztatták csak Angliába! Ennek az időszaknak azonban vége, mára békében élhet, szaporodhat, s már nem fenyegeti a kihalás veszélye.

Két-három órát töltöttünk az állatkertben, eközben rettenetesen megéheztünk. Hazafelé, nem messze Viktorék lakásától beugrottunk egy nyitva tartó kínai étterembe (hu, vasárnap minden zárva! Kemény meló volt megtalálnunk ezt az éttermet!) elvitelre kértünk zöldséges tésztát és rizst, hazamentünk és otthon jólesően elfogyasztottuk zsákmányunkat.

Este neteztünk, naplót írtunk, majd megjöttek Iláék s velük megnéztük a Durell: Családom és egyéb állatfajták c. könyve alapján forgatott filmet.

Szintén fontos eseménye volt a napnak, hogy hosszasan cseteltem famíliámmal apukám születésnapja alkalmából. Boldog Szülinapot Apu!!’ :)

2007. április 18. Bendigo és Swanhill között

IGY TELT A 177. napunk - Royal NP

Esős reggelre ébredtünk. Eredeti tervünk, hogy elmegyünk túrázni a Royal National Parkba füstbe menni látszott. Olyannyira, hogy Labanc és Moncs el is indultak inkább a városba, megnézni az Ausztrália Múzeumot (ahova végül, mint este megtudtuk, mégsem jutottak el). Mi többiek kényelmesen megreggelizgetünk közösen a teraszon, s csak 10 óra utánra szedtük össze magunkat, amikorra viszont egészen megjavult az idő. Bepattantunk hát Viktorék autójába négyen, „Irány a Royal NP" felkiáltással.

A Sydneytől 30 kilométerre délre található park a világ legidősebb regisztrált nemzeti parkja. Viktorék egy húsz kilométeres túrát választottak ki számunkra. Az út az első 12 kilométeren a tengerparton kanyarog, hol sziklaszirtek tetején, hol csodás öblökben vezet. A növényvilág is változatos, kérgét épp ebben az őszi időszakban hullató, vörös törzsű eukaliptuszfák erdejéből Irországi tájra hasonlító zöld mezőn lyukadtunk ki, onnan egyszercsak egy sűrű és sötét pálmaerdőbe keveredtünk, ahonnan pedig egy homokos tengeröbölben találtuk magunkat. Szép túrát csináltunk, annak ellenére, hogy néha azért eleredt az eső, de szerencsére általában épp akkor, amikor erdőben gyalogoltunk, s a fák lombja felfogta az esőcseppek nagyrészét.

Kellemesen elfáradtunk a nap folyamán, s igen jólesett este a teraszon négyesben, beszélgetés közben elköltött vacsora.

2007. április 16. Melbourne és Anglesea között félúton.

IGY TELT A 176. napunk - Palm Beachen

Ma hatan, két kocsival elautóztunk Sydneytől északra, Palm Beachre. Felsétáltunk a földnyelv végén, egy dombtetőn álló világítótoronyig, ahonnan gyönyörködtünk a kilátásban, a fehér habot verő, hullámzó kék óceánban. Néha eleredt az eső, máskor újra kisütött a nap, a nem védett helyeken majd’ levitte fejünket a szél... Kószáltunk egy darabig a tengerparton, majd kerestünk egy „fish and chips”-est és elfogyasztottuk az első adagunkat ebből az angolszász eredettel rendelkező, ausztráliában közkedvelt, minden sarkon kapható, az erre járó turista által pedig kötelező jelleggel kipróbálandó eledelből. Finom is volt, olcsó is volt, így valószínüleg nem utolsó alkalommal szolgált ebéndünkként...

Hazafelé még elmentünk megnézni a kilátást a North Head-ről. Sydney városa tulajdonképpen a ma hivatalosan Port Jacksonnak nevezett Sydney Harbour köré, azaz a Parramata folyó torkolatvidékét alkotó tengeröböl köré köré épült. A folyótorkolat, mely mintegy húsz kilométerre „nyúlik be” a szárazföld belsejébe, ma már nemzeti park, a Sydney Harbour Nemzeti Park. Ennek a része az említett North Head, a folyótorkolatot északról szegélyező partszakasz, egy, a tengerbe nyúló földnyelv. (Néhány nappal ezelőtt jártunk a déli tengerpart szakaszon, ugyancsak Viktorék társaságában. Azt South Head-nek hívják). Kiszállva a kocsikból, tettünk egy rövidke sétát a sziklaszirt tetején, magasból szemlélve az éppen elég hevesen hullámzó Tazmán tengert és Sydney távolban tonyosuló felhőkarcolóit. A híres sydney operaház innen nem látható, sem a város másik nevezetessége, a Harbour Bridge, ezek kb. nyolc kilométerre vannak a nyílt tengertől. A South Headdel összehasonlítva a North Head sokkal természetesebbnek, vadabbnak, elhagyatottabbnak tűnt, talán közrejátszott ebben, hogy míg az előbbit szikrázó napsütésben, addig utóbbit „vihar előtt”, hatalmas szélben, felhős időben láttuk...

2007. április 15. Melbourne felé

Ügyintézés ausztrál módra

Itt Ausztráliában nagyon könnyű kocsit venni, megnézed a járgányt, ha tetszik fizetsz és már viheted is. Ezt követően csupán egyetlen fontos tennivalója van a vevőnek: a vásárlást követő 14 napon belül át kell iratnia az autót az új tulajdonos nevére. Hogy mihamarább túl legyünk a formaságokon, és indulhassunk vándorutunkra egyik délután elsiettünk a közeli autó regisztrációs irodába. Kitöltöttük a szükséges formanyomtatványt és amikor sorra kerültünk odafáradtunk az ügyintézőhöz. A személyazonosítás érdekében a hölgy elkérte Macska útlevelét, bankkártyáját és valamely a lakcímét igazoló iratot (gázszámla, bérleti szerződés, ilyesmi). Az első kettőt elő is teremtettük neki, a harmadikkal azonban gondban voltunk. Mondtuk, hogy igazából mi utazók vagyunk, csak két hónapig vagyunk az országban, erre az időre vettük az autót, és addig a barátunknál fogunk lakni, az ő címét tudjuk megadni. A válasz nem igazán tetszett – az egyébként india – hölgynek, de még áthidalhatónak látta e problémát, egy igazolással, amit egy minket 12 hónapnál régebb óta ismerő személy ír, aki vállalja a felelősséget azért, hogy az útlevél tulajdonosa, Macska, tényleg Macska és nem valaki másik személy...

Mikor végzett mondókájával, rápillantott Macs már beszolgáltatott irataira és hirtelen felfedezett egy hatalmas rendellenességet! Az útlevélben az állt, hogy Macska családneve Ács, keresztneve pedig László. Bankártyáján azonban neve Ács Lászlóként szerepel és nem László Ácsként. Márpedig minden értelmes ember tudja, hogy midőn papírra veti a nevét, először a kereszt-, majd a vezetékneve következik: Paul Verlain, Christian Clavier, William Shakespeare, Eddie Murphy, stb.

„Ez a bankkártya rossz!” közölte ellentmondást nem tűrő hangon.

Először nem értettük mi a problémája, de mikor leesett, elmagyaráztuk, hogy bizony, a mi hazánkban a vezetéknév kerül előre. Tehát semmi rendellenesség nincs abban, hogy az Ács szerepel elöl, mi ezt így használjuk. S mindezt bizonyítandó elővettünk még néhány bankkártyát, diákigazolványt, jogosítványt... A hölgyemény megnézte az elővarázsolt új anyagokat, majd fintorogva dobta vissza őket, mindre közölve, hogy rossz, rossz, rossz. Amikor pedig meglátta a bankkártya hátoldalán Macska aláírását, már nem tudta leplezni megvetését: „ még ez az aláírás is rossz! Há’ mé’ nem előre írta a keresztnevét, ember! Há’ még a saját nevét se tudja leírni, ember?!?!” mondta fejcsóválva, majd elment megtanácskozni az esetet kolléganőivel. Vagy öt percig tanakodtak Macs cuccai felett, végül visszatért hozzánk az indiai nőszemély egy fehér szőke hölgy társaságában. Ez utóbbi is megerősítette, hogy sajnos ezt a bankkártyát nem fogadhatják el, hisz rosszul van írva rajta a neve, ráadásul még ez a balga ember az aláírását is elrontotta rajta! „Tudják, a keresztnévnek kell elöl szerepelni, a családi névnek pedig hátul.” Mondta szomorú ábrázattal a szőke. „Igen, Ausztráliában. De Magyarországon, ahonnan jöttünk, és ahol a kártyát készítették, ott nem, ott így a jó, mi fordítva írjuk a nevünket!” Ez a párbeszéd megismétlődött még kb. ötször, végül az indiai hölgy arca felderült és mosolyogva osztotta meg velünk fantasztikus ötletét: menjünk el a környéken egy citibankba, és kérjünk tőlük új, jó bankkártyát, amin Macs neve rendesen szerepel. Elképedve, de udvariasan magyarázam el a hölgyeknek, hogy nem csupán a bankkártya, hanem maga a bankszámla is magyar. Az ausztrál citibank nem fog új bankkártyát kiállítani Macska számára. Értetlen és hitetlen arckifejezésüket látva azonban feladtam a próbálkozást, kedvesen megköszöntük segítőkészségüket és a jótanácsot és sietve elhagytuk az irodát, bízva abban, hogy Vikor segítségével sikerül majd áthidalnunk ezt az óriási problémát.

174.- 175. NAP - A kezdetek (Sydney)

Mint a néhány bejegyzéssel korábban csatolt térképes utitervünkön is látszik, elég sokat fogunk utazni szerte Ausztráliában a következő két hónap alatt. Összesen mintegy 13.000 kilométer szeretnénk megtenni. Tapasztalt Ausztrália utazók példáját követve úgy döntöttünk, mi is veszünk egy (illetve négyen kettő) autót, azzal járjuk be a tervezett útvonalat. Május végén pedig, amikor újra Sydneybe érünk, megpróbálunk túladni a kocsikon.

Vettünk is a héten két Holden Commodore-t (V6, 3800 cm3), a miénk 90-es, a Labiéké 94-es gyártmány. A hátsó ülés támlája jól lefektethető, és így a csomagtartóval együtt príma jó kis fekhelyként fog szolgálni számunkra a következő két hónapban.

Szerda délután hoztuk el Maccsal a járgányt az autó"szalon"-ból. Autókáztunk vele a városban, megálltunk itt ott sétálni, nézelődni. Ekkor néztük meg a Kings Cross nevű városnegyedet, a hátizsákos turisták gyűjtőhelyét - mit ne mondjak, elég lepattant kis környék... - meg a Rocks-ot, Sydney óvárosát. 1800-as évek végén, 1900-as évek elején épített, hangulatosan kivilágított öreg házikók sorakoznak a tengerparton, egyik hotel, másik étterem, harmadik pub, majd újabb hotel, étterem, ... stb. A kis házak hátterében - egy három szintes autóúttal elválasztva - már hatalmas üveg-toronyházak magasodnak, a kompállomás is csak egy kőhajításnyira van, itt különböző méretű, a sötét vízre fényárt bocsátó hajók süregnek forognak.

Csütörtökön délelőtt buzgón összeírtuk a rengeteg tennivalónkat aznapra - autót a nevünkre iratni, autóklubba beiratkozni, polárszűrőt szerezni, szivargyújtó adaptert venni, bevásárolni, városnézni, stb... Lelkesen lesiettünk az új kocsinkhoz, bepattantunk, bekötöttük magunkat (itt ezt nagyon szigorúan figyelik), Macs indít.... és csak nyekergés. Újra indítózik.... továbbra is nyekergés. Egy darabig szórakozott, egyre idegesebben, végül meg kellett állapítanunk: az autó bizony nem akar elindulni...

„Palira vettek Minket! Megvettük Sydney legszarabb kocsiját! Basszus! Azt a rézfán fütyülő rézangyalát neki...!"- mondta Macska, majd hozzátette: „Beállítjuk egy garázsba, eladjuk, mi meg megvesszük Vili kocsiját!"

Vártunk egy kicsit, míg lehiggadtunk, visszamentünk a lakásba, és józanabb terveket kovácsoltunk. Először is felhívjuk Viktort, ő mit tanácsol, mint Ausztrál állampolgár! Sajnos - illetve az ő szempontjából szerencsére - azonban Viknek még nem volt ilyen tapasztalata, így túl sok javaslattal ő sem tudott előállni. Akkor felhíjuk Grahamet, a srácot, akitől vettük, legkevesebb, hogy beolvasunk Neki és esetleg még segítséget is kérünk tőle... És e második ötlet már eredményesnek bizonyult - egész elcsodálkoztak, hogy az a príma jó autó hogyhogy nem indul, és megígérték, hogy kiküldenek valakit, aki megnézi mi lehet a probléma. Egészen elképedtünk ezen a javaslaton. És elkezdtünk bizakodni.

Másfél óra múlva megérkezett Kelvin, egy középkorú, szimpatikus figura, kezében bikázó szettet szorongatott (hehe, ők is azt hitték, hogy az aksival lehet a bibi! Pedig nem, az teljesen tökéletes...). Próbálta berregtetni kicsi kocsinkat, de ő bizony Neki is csak nyekeregni volt hajlandó. Kelvin magasra húzta szemöldökét, és közölte, hogy ezt az egészet nem érti, ő vezette elég sokáig az autót, előtte meg a haverja, és soha semmi problémájuk nem volt vele. Pontosan szervizelt, megbízható járgány... Hümmögött, hápogott, majd végül félve megkérdezte: van-e benzin az autóban. „Persze! Tegnap tankoltunk 10 litert" vágtuk rá büszkén. „10 liter az kevés lehet." mondta Kelvin, majd hozzátette: „úgy tűnik, mintha a motor nem kapna üzemanyagot indításkor."

Mi egyetértőleg bólintottuk, Macska ugyanezt a diagnózist állítótta fel röpke két órával ezelőtt. Kelvin lehúzkodta a motorról a benzinadagoló, benzinelvezető és ki tudja még milyen csöveket, hallgatgatta a benzinpumpa benzintankból kiszűrődő agonizálását, telefonos segítséget kért és kapott, de továbbra is csak hümmögött. Ekkor megszántuk és mentő ötletként bedobtuk neki, hogy a haverunk kocsijában van egy nagy benzinkanna. Hozhatnánk benne egy kis benzint, hátha az változtat valamit. Kelvin szeme felcsillant és már pattant is be mögénk Vili autójába. Még a kedvezményre jogosító kártyácskáját is nekünk adta tankoláskor, annyira akart segíteni.

Visszaértünk betegeskedő autónkhoz és beletöltöttük a tankjába mind a 20 liter frissen vásárolt benzint. Kelvin beült, elfordította a slusszkulcsot és a motor abban a pillanatban halk, duruzsoló hangon berregni kezdett... „Brrr, brrr, brrr, jól megtréfáltatalak benneteket, hitetlenek!" burmmogta, mi pedig könnyes szemmel tettünk fogadalmat, hogy többé nem kételkedünk működőképességében.

2007. április 7. Sydney

A móló - Sydney

 Sydney legöregebb kocsmájában, az 1828-ban alapított Fortune of Warban láttunk néhány régi fényképet Sydney kikötőjéről. A kissé megkopott, fekete-fehér fotók nagy kikötői életről tanúskodnak. Lehorgonyzott hajók ringatóznak az öbölben s várják türelmesen következő kalandjukat az óceánon, matrózok lézengnek a feldélzeten, dokkmunkások szorgoskodnak a rakományok körül a raktárul szolgáló, keskeny, sátortetős téglaépületek előtt. Keménykalapos kereskedő siet át az úton a rá váró lovaskocsi felé... A képeket nézve szinte hallottuk a kocsis kiáltását, a matrózok szitkozódását, a tenger morajlását.

A kocsmából kijőve egyenest a kikötő felé indultunk. Átvágtunk egy parkon s máris a tengerparti sétányon találtuk magunkat. A padokon szerelmes párok turbékoltak, egy fa alatt egy kéregető pengette gitárját és énekelt, hangját messzire repítette a szél.

Elsétáltunk a modern művészetek múzeuma mellett, jobbunkon messzire kerültük a nemzetközi hajóállomás csillogó üvegépületét. Aztán hirtelen ottt találtuk magunkat az imént még a száz éves képegen nézegetett házsor előtt. Az egykor piszkos raktárépületek ma luxusétteremként működnek, hol régen az olcsó rosszlány várta kuncsaftjait ma öltönyben feszítő pincér lesi vendégei óhaját, hol a részeg matrózok dülöngélő lépéséit visszhangozta az utcakő, ma pórázon vezetett ölebek körme kopog, ahogy szaladnak kosztümbe öltözött gazdájuk mellett.

Mi mindent láthattak ezek az öreg házak, hogy csodálkozhat ez a vén móló a világ hatalmas változásain!

2007. április 6. Sydney

IGY TELT A 169-173. napunk - Sydneyben

Úgy tűnik szükségünk volt némi pihenésre már, mert miután megérkeztünk Viktorékhoz, napokig csak aludni birtunk. Olyanná váltunk, mint a Koalák, max. napi hat órát voltunk ébren... Ezt a pár órát pedig csendes beszélgetéssel, netezéssel, kocsmázással, használt autó kereséssel és némi városnézéssel töltöttük. Voltunk hajókázni, láttuk a hires operaházat, sétáltunk a tengerparton, néztük a hatalmas hullámokat a South Head-nél, néztük a hatalmas hullámokban szörfözőket a Bondi beachnél... Szép helyen fekszik ez a Sydney, nem vitás. És szép tiszta, rendezett a város, igy délkelet-ázsiából megérkezve még túlzottan szabályozottnak is tűnik. Labancékat például megbüntették helytelen parkolásért: a kijelölt parkolósávban állt ugyan, DE a menetiránnyal ellenkező irányban!!!

Összekapcsolva

Jéghideg üllőn arcom lapos,

Riadt szememben nő az ácskapocs.

Egyik szára már régen,

Ázsia szívébe zárva mélyen;

Másik hegyét az Életem éppen,

Mint kalapács, üti felém ereje teljében.

2007.03.31 Sydney, Bondi Beach, OZ

Az OTTHON

IGY TELT A 168. napunk - Megérkeztünk Ausztráliába

Kezdődik a 2. fejezet. Új kontinens, Új világ, Új kalandok s ezuttal ketten Zsuval...

Singapore-ból Sydney fele induló gépünk egy óra csúszással, 21.15-kor tudott felszállni. Mig a műszaki problémával küzdöttek a mérnökök, sok mindent meg tudtunk beszélni. Bátortalanul de végre kiböktem, hogy Auban külön kellene utaznunk egymástól, legalábbis két autóval. Alig hogy végeztem a mondattal, Moncs azonnal rávágta, hogy igen, ők is ezt szeretnék. Az 'egymás kipihenése' ebben a  civilizált országban lehetséges talán a legjobban. A nagy kérdés, ahogy korábban Kocso mondta: Vajon OZ után, a következő országokban újra egyesülünk-e, vagy a számomra könnyebb életet választva, külön folytatjuk a földkerülést. A Jövőt titoktartásra kértem, majd a gondolatot alaposan eldugtam mélyre a zsebembe.

Egy hatalmas, két szintes, 400 személyes repülőgép motorjai emeltek nagyon finoman a levegőbe. Már közben beszélgetésbe merültem a mellettem ülő, igen szimpatikus hindu párral. Új-Delhiben élnek és a mérnök fiukat, bankár lányukat mennek meglátogatni Sydneybe.  Öszinte szemeink igazi, kimondatlan barátságot kötöttek. Azán felmelegedett szivvel fordultunk előre és megkezdtük az ülésbe épitett videoképernyő tanulmányozását. 10 perc után már tudtam, hogy a 6.5 órás út kevés lesz végignézni és végighallgatni az utasok szórakoztatására feltöltött anyagokat. Először belekaptam mindenbe, majd egy Habana Blues cimű filmbe merültem bele. Jó választás volt. Spanyol nyelvű szöveg, angol felirat. Aztán úgy jóval éjfél után, hajammal puha párnát biztositva az indiai öreg kopazsodó fejének, együtt merültünk mély álomba. A reggeli megérkezés előtt egy órával ébredtem. Kiválasztottam egy dinosaurusos ismertető filmet a programtárból és elkezdtem nézni. Nemsokára jött a reggeli és félórával később szinte észrevétlenül landoltunk Sydney repterén. Az imigrációnál mindent bevallottunk s meglepő módon csak az én zsákomat nyittatták ki velem. A kiáramló bűz hamar elvette a gumikesztűs kisasszony kedvét a vizsgálattól, igy végül nálam maradhattak a teáim és a halkonzervem. Kissé túl reagáltnak tűnt a böröndök, hátizsákok alapos, gumikesztyüs átvizsgálása, néha fertőtlenitése. Mindezek után a grúz származású taxisunk - szerencsére nem az alagutat használva - a Harbour hidon, operaház látképpel, a hid előtti forgalmi dugó ellenére, hamar 'haza' repitett Viktorhoz és Ilához, a gyerekkori haveromhoz és feleségéhez. Ők dolgoztak, de az alagsorban élő Nancy néni örömmel fogadott minket. Labanc netre dugta Singapore-ban vásárolt laptopjét, aztán az enyémet s megkezdődött a jóslatom szerint egy hétig tartó számitógépezés. Viktor ezen a napon kétszer keltett mély álomból. Kora délután és aztán este, munkhelyéről hazaérve. Mind a kétszer egy mosott szart kapott, igy este 10 fele el is húzott lefeküdni. Ok haver, készüljünk a péntek esti SZQ-ra!

2007.03.29 22.39 Sydney, Ausztráia